Pont egy éve történt… Mintha kezdtem volna már így bejegyzést. Hát, úgy látszik, Hozzád kapcsolódó szavaim már mind ilyenek. De hát, ha valóban pont egy éve volt!

A virágok nehéz, édes illatával az orromban léptem ki a kapun, fekete pillákkal és göndör hajjal, kékben és feketében, s úgy gondoltam, hát ennyi. Ennyit rólunk, mert nem vagy itt. Alig hagyta el a sóhaj a számat, már majdnem neki is ütköztem az elém ugró barátnőmnek. „Ott van”, suttogta kacsintva, s már szaladt is vissza az övéihez. Engem pedig otthagyott az ajtóban, ahová a szavak adta döbbenet és a tanácstalanság fagyasztott egy pillanatra. Rád nézni nem mertem; nem akartam, hogy tudd, Téged vártalak, Téged keresett a szemem egész végig. Azt akartam, boldognak, elégedettnek láss. Mindig is ezt akartam.  

Felszegtem hát a fejem, eloldalaztam Melletted, félvállról, mint aki meg sem lepődik a jelenléteden, s az nem is foglalkoztatja különösebben, Rád köszöntem – legalábbis így terveztem, de sejtem, hangom és tekintetem meg sem közelítette a nemtörődömség álcáját –, majd mentem is tovább. Hogy vissza kellett térnem a látóteredbe már a következő percben? Nos, az nem az én hibám volt. Vagy mégis? Igaz, épp rég nem látott engem-köszöntők léptek ki a kapun, de igazából nem miattuk, miattad siettem eléjük. Azt akartam, hogy láss velük, amint épp boldog vagyok. Csak hogy nézz rám, mikor én nem figyelek, hogy láss meg! Hogy megtetted-e, csak remélhetem. Fordultam még néhányat Előtted, persze ezt sem (csak) én akartam, a sors hozta így, de – bár közben fennhangon tiltakoztam – nem bántam, hogy úgy alakult.

Ami pedig ezután történt… nos, annak teljes felelőssége alól mentséget élvezek. Azt egyedül Te irányítottad. Onnantól kezdve, hogy felálltál, egészen odáig, amíg el nem tűntél a tömegben. De megtetted, s ezt sosem fogom elfelejteni Neked. Bár furcsa volt, s ha úgy vesszük, talán kényelmetlen, rám nézve kellemetlen is, de sosem mondanám, hogy bár ne történt volna meg. Sőt azt sem, hogy másképp kellett volna lennie. Talán egy tökéletes világban, de mint ahogy mi a valóságban élünk, pont így volt jó. Hisz így is épp elég regénybe vagy filmbe illő jelenetet produkált a kettősünk. Valaki ma azt mondta, „Hát látod, legalább ilyenben is részed volt!”, s igaza van. Kellett ez.

Annyi mindent szerettem volna abba a pár percbe belesűríteni, de megszólalni is alig bírtam. Egyik döbbenetből a másikba ejtettél, nem tudtam tartani a lépést. Már mikor felém kezdtél sétálni is kihagyott egyet a szívem, de csak mikor mellém érve összeért az arcunk – s felfedeztem, rég nem vagy már gyerek –, döbbentem rá igazán, hogy ott vagy. Valóban ott vagy mellettem. A gondolataim cikáztak, a cipőm nyekkent és enyhén szólva is megilletődtem – hisz mondtad is, sosem felejtem el, hogy később a szememre vetetted, bár örülök neki; minden szavadnak örültem –, de képtelen voltam szavakba önteni, amit éreztem. Végül egyetlen összefüggő megszólalásom a legnagyobb butaság volt, amit mondhattam, de nem bántam meg. Kézzel fogható emléket szereztem általa kettőnkről, s talán rajtam volt a sor, hogy meglepjelek a tetteimmel – bár ezt biztosra csak Te tudhatod, hogy valóban meghökkentettelek-e a kérdéssel. Remélem igen, egyszer nekem is kijárt ez a sokat érő poszt.

Végül aztán az a néhány röpke közös perc, amivel megajándékoztál, elrepült, a vaku villant, Te pedig elköszöntél, s mint aki jól végezte dolgát, elsétáltál, jól ismert járásoddal visszalibbentél oda, ahol vártak, ahová valójában tartoztál, s tartozol még most is. Hogy utána eszedbe jutottam-e még, hogy szóba kerültem-e később, nem tudhatom. Arra azonban pontosan emlékszem, hogy miután elmentél, s a vaku ismét az arcomba villant, a következő ballagási fotóm árulkodóbb volt, mint bármelyik másik. Bár hogy pontosan mit fejezett ki, csak én tudtam, másnak fel sem tűnt a különbség, számomra azóta is egyértelmű, melyik is az a kép. Ezer közül is felismerném. Talán az egyetlen olyan pillanat volt a délután folyamán, amikor őszinték voltak az érzelmeim, igazán mélyről jövők. Bár előtted sem álcázásból mosolyogtam, de se örömöt, se bánatot vagy meghatottságot nem éreztem. Épp olyan üres voltam, mint egy későbbi július délutánon. Utánad pedig… nos, akkor már valóban szükségem volt arra a bizonyos álcára. Fel is vettem gyorsan a mosoly álarcát, de egyetlenegy villanás túl gyors volt, hogy rendezett vonásaimmal utolérjem. Azóta is láthatatlanul, mégis hűen őrzi, amit kiváltottál belőlem.

Most pedig újra itt vagyok, belépek a kapun, ezúttal fehérbe és szürkébe öltözve, egyenes hajjal, csak, mint vendég, de pont úgy kereslek a tömegben, mint egy éve. Mikor pedig megtalállak, és nem jut más, csak a kék lufid a tömegben, értem meg, hogy idén nem lesznek közös perceink. Talán elszöktek, talán sosem voltak, talán sokat kell még várnom, hogy újra legyenek. Talán nem is kellenek, de ezt még nem érthetem meg, így nem is fogadhatom el. Most csak állhatok, és remélhetem, hogy rám nézel, talán csak mikor máshová pillantok, talán csak lopva, de rám nézel, s látsz is. Igazán meglátsz. Azért jöttem, hogy bebizonyítsam, megváltoztam, már nem ugyanaz az ember vagyok, pedig valójában semmi sem változott. Ugyanúgy azt akarom, hogy boldognak gondolj, hogy rám nézve láss valakit, aki talán vagyok, talán csak lenni akarok. A lényeg, hogy Te meglásd bennem!

Peregnek a percek, eltűnsz, felbukkansz a menetben, majd azon kapom magam, hogy a Szózat dallamával a fülemben, elmélázva bámulom a magasba szökő lufikat. Színes förgeteg kering az égen, táncra perdül a szélben, s száll egyre feljebb és feljebb, míg a végtelen kékség magába nem olvasztja, soha vissza nem adva őket. Pont, ahogy az élet tette a közös perceinkkel.

Csak nézem az eget, s érzem: ahogy a lufid az álmaiddal a földtől, éppúgy távolodsz el Te is tőlem. Szívesen ugranék fel, kapnék a madzag után, de úgysem érném el. Túl magasra szállt már, ahogy Te is elérhetetlen távolságba kerültél tőlem. Mondhatnám, hogy egy világ választ el kettőnket, de azon kívül, hogy nem lenne igaz, még hülyén is hangzana, bármennyire költői is, ezért inkább csak annyit mondok: túl messze mentél. Vagy talán én. Esetleg mindketten. De az is lehet, hogy sosem volt közös utunk. Nekünk csak közös percek adódtak, soha ki nem bogozott beszélgetésfoszlányok és meg nem fejtett szándékok.

Még mindig a lufidat nézem; már alig látszik. Így látszom én is számodra talán, elmosódott, aprócska pontként a horizontod legszélén, ott, ahová csak nagyon ritkán, talán sosem pillantasz, s ott is csak egy hajszálnyi cérna tart. Vajon Te tartasz ott vagy egyedül én kapálódzom olyan elszántan azért az aprócska helyért az életedben, s Te talán nem is tudsz róla? Nem fogom megtudni, igaz? Hisz a ki nem mondott kérdésekre nincsenek válaszok.

Magam sem tudom, mennék-e vagy maradnék-e inkább melletted, még ha csak az árnyékban megbújva, a sarokban kuporogva tehetem is. De a lényeg úgysem ez, hiszen egy év eltelt, és én újra itt vagyok, hogy lássalak, és hogy látsszak.  Ez a tény pedig, azt hiszem, világosabb válasz mindennél: hiába próbálkozom, hogy elszakadjak, néha elszántan és vissza se nézve, néha csak megszokásból, megint máskor épp visszatérni vágyom, végleg úgysem tudok szabadulni Tőled.

Eddig játszhattam ezt a könnyelmű, egyszemélyes, hullámzó érzelmű játékot, mert pontosan tudtam, hol keresselek, ha úgy adódik. Viszont a mai nappal eltűnsz. Eltűnsz, mint a lufid az égen, s fogalmam sincs, csillagfényes éjeken merre keresselek majd. Furcsa, de kevésbé tudom, merre tartasz, mint sok ismerősömről, akik egy cseppet se számítanak. Talán Te vagy az egyetlen, akiről fogalmam sincs, hol ér célba. Hinni akarom ugyan, hogy magasra tör a kék léggömb, mert sokra hívattál, de csak találgathatok, erre. S minthogy a lehetőségek tárháza itt is végtelen, talán csak térképpel akadhatnék a nyomodra, de mivel azt meg csak Tőled kaphatnék, tudom, eltűnsz majd előlem. Máris eltűntél. Felhők mögé bújsz a kék lufiddal, a napot hívod segítségül, hogy vakítson el, míg Te továbbrebbensz, s a széllel vándorolsz majd a nagyvilágban; és teszed mindezt nélkülem.     

Szeretnélek követni, lufi háton utánad libbenni, de félek, hogy elfújna a szél. Így hát csak állok itt, és nézem tovább az eget, amelybe már visszavonhatatlanul belevesztek a színes foltok. Mosolyognom kell, hogy a nap milyen gyorsan máris Melléd állt ellenem, s bár még bátortalanul, de kitartóan veti rám vakító sugarait, hogy ne láthassalak.

Búcsút intek hát, egy újabbat, de a szívem már nem veszi komolyan a próbálkozásaimat – pedig talán most először igazán kéne! –, mert hinni akarja, látjuk még egymást. „Ég veled!” helyett „Viszlát!”-ot rebeg hát, nem enged mást gondolni, s még ha a józanész azt diktálja is, ő már döntött. Látjuk még egymást, ha úgy kell lennie! Ha pedig mégsem – de erre nem gondol –, köszönöm, hogy ismertelek, s hogy az életem része voltál, bár alig.