Az utóbbi néhány napban picit sűrű lett a programom - sűrű alatt a sok aprót értem, nem valami eget rengetőt -, viszont ezek szinte mindegyike tartogatott valamit, amiért érdemes megőrizni belőlük valamit az utókornak - vagy ha úgy tetszik, a későbbi önmagamnak, mert hát úgyis csak ezek számítanak. Összefüggés nincs, csak egy-egy gondolat, snittek, foszlányok...

Van egy listám  azokról a pesti beülős helyekről (is - igazából miről nincs?), ahová mindenképpen el akarok menni a közeljövőben. Ezek egyike a Csendes nevezetű hely, ahová egyik nap volt szerencsém betévedni. Just for the record, nem váltotta be teljes mértékben a hozzá fűzött reményeket. Bár igazából lehet, hogy bennem van a hiba, (szégyenszemre - mondhatnák a sztereotípiák) nem vagyok ennyire alter, vagy legalábbis csak néhány ritka pillanatomban. Mindenesetre aznap nem voltam az, főleg, mikor megláttam az újítást, miszerint alig van valami az étlapon (élen viszont a zsíros kenyérrel, amivel nagyjából ki is merül a kínálat).  Hogy a wc ajtóra akasztott meztelen Barbie-baba torzók groteszk egyvelegét már ne is említsem. Asszem, ehhez én túl félős vagyok, mert hát akaratlanul is mindig a horrorfilmek jutnak eszembe a régi, kimustrált játékokról (kivéve persze a sajátjaimat). Viszont legalább egy pipa van már a listán. Cut!

Furcsa, ahogy felnövünk. Még mindig elképeszt, pedig már régóta nem kéne. És mégis újra meg újra megdöbbenek, mikor egy-egy régi barátot, akivel együtt építkeztünk a homokozóban vagy futkostunk a folyosón, felnőttként látok. Igazán felnőttként; saját gondolatokkal, másféle véleménnyel, önálló személyiségként. Anno mindenben ugyanazt szerettük, most viszont nem is lehetnénk messzebb egymástól. Idegenek lettünk és hiába keresem már bennünk azokat a kisgyerekeket, nincsenek sehol. Elmosták őket az új élmények és tapasztalatok, amiket már nem együtt éltünk át, azok, amelyek megváltoztattak, elsodortak egymástól. Most pedig már alig találunk közös kapaszkodókat. És ez szomorú. De inkább furcsa. Furcsa, hogy ennyi év eltelt és ennyi felé szálltunk. És hogy nyomot hagyott, megsebzett minket az idő; hiszen egyikünk sem élhet örökké burokban. Elszomorít és megijeszt a rádöbbenés, hogy bárkivel bármi történhet. Mert most már visszavonhatatlanul felnőttek vagyunk - még ha nem is mindig érezzük annak magunkat, az élet mégis úgy tekint ránk és nem is kímél. Ez pedig tényleg szomorú. Szomorú a maga tényszerűségében és megváltoztathatatlan voltában. Cut!

Azt hiszem, mindegyikünk életében vannak olyan dolgok, amelyektől nagyon nehéz elszakadni. Talán nekem most végre sikerül(t?) az egyik, évek óta tartó vágyódástól. Mert a napokban valóban csupán emlékké vált, nem csak számomra, hanem mindenkinek, s egy soha vissza nem térő emléket könnyebb elengedni, mint valamit, amiből csak magunkat érezzük kirekesztve. Hiányozni fog még sokáig, ebben biztos vagyok, ahogy azt is tudom, hogy talán sosem felejtem majd el (remélem, hogy nem, mert akkor arra sem emlékeznék, amit tanultam tőlük!), de most már talán nem vágyódom majd úgy utána. Vége, elmúlt, most már nem is lenne hol keresnem, így pedig azt hiszem, könnyebb lesz. Aztán majd eldönti úgyis az idő. Cut!

Multikulti friends. Mókás, hogy tényleg minden viszonylagos, az utazások is, attól függően, kikkel beszélünk róluk. Itt egy félig ájult hüledezés ott alig egy bólintást ér (na jó, a másodpilótás pasifogó mérce azt hiszem, elég árulkodó). Közben pedig úgy tűnik, nekem még mindig fájdalmas rádöbbenések kellenek, hogy feleszméljek, mielőtt menthetetlenül elsüllyednék a saját kis mocsaramban. Ilyenkor nem mindig jó a saját kis világ, amiben legtöbbször élek. De hát minek kellett nekem pont ez a rossz párosítás: félelem, ugyanakkor kíváncsiság. És az egyik mindig erősebb, viszont annyira mégsem, hogy végérvényesen kilökje a másikat. Lucky,isn't it? Cut!

Szóval valóban csak ennyi lenne? Csak be kell menni a városba. Be a világ közepére, és máris egymást érik a véletlen egymásba botlások. Tegnap meg ma mintha direkt lökdösték volna felém a ismerősöket (vagy épp a hírességeket), de a hatás nem maradt el. Napsütés, kávézgatás és újra meg újra ismerős arcok a tömegben. Kell ennél több, hogy végigmosolyogjam a hazautat?

Azért azt meg kell jegyeznem - mert hát miért is lennék én valaha maradéktalanul elégedett? -, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer bár abba botlanék bele, akibe annyira nagyon szeretnék! Bárcsak...