Bár messze nem ez volt az utóbbi napok legemlékezetesebb, számomra leginkább központi kérdése, most mégis inkább erről írok, mint arról a másik dologról, mert napok óta ez volt a legszebb, amit hallottam. Nem a legszebb, amit láttam, hiszen sajnos csak hallottam róla, nem volt benne részem - na meg szépséges látványban, még ha keserédes volt is az élmény, a hétvégén nem szűkölködtem, így nem könnyű az összehasonlítás -, de minden bizonnyal a legszebb dolog, amiről hallottam. Olyasmi, ami talán először igazán ki tudott szakítani az elmúlt napok eseményeinek és gondolatainak kusza hálójából; olyasmi, amire szívesen gondolok, mert végre valami egészen más, mint ami eddig úgy lefoglal(t).
Ma kaptam egy kedves választ egy elmaradt ölelgetős elköszönésre, és benne olyan meglepetésre leltem, ami igazán megmelengette a szívemet. Mert igaz barátságról hallani manapság ritka dolog, főképp a másik nem körében. De azt hallani, hogy az örök mókamester, akinek az életét úgy képzelem, hogy egy percre sem áll meg ökörködni és az egész világa egy hatalmas vicc, azt mondja a legjobb barátjától való elválásra, hogy igazán traumatikus élmény volt, és talán csak egyetlen embertől fájt valaha így az elválás, igazán megható. Bozont, nem is tudod, mennyit jelent, hogy ezt elmondtad nekem. Eddig is kedveltelek, de ez egy egészen más szintre emeli a rólad alkotott képet. A párosotok tényleg tökéletes volt, még ha cukkoltalak is az "utánfutó-kutyusoddal", büszke vagyok rátok, és örülök, hogy együtt ismerhettelek meg benneteket. Mert valóban, ha az ember egy kicsit a dolgok mögé néz, és nem csak a hülyülést látja, tényleg úgy kapaszkodtatok egymásba, mint akinek a másik a világot jelenti. Úgy vigyáztatok egymásra és kerestétek a másikat a tömegben, mintha egyedül létezni sem tudnátok. Akkor nevettem rajtatok, de most már csodállak érte, hogy így megtaláltátok egymást. Érdekes, ahogy lassan-lassan kiderül, hogy a túlzónak ható kapcsolatok a könyvekben/filmekben mégsem olyan valótlanok; hát tényleg minden a valóságból kapja az ihletet. Sosem láttam még hasonlót, fiúk közötti igazán mély barátságot, hiszen ti mindig csak hülyültök és nem mutatjátok az igazságot, de hát csak kiderült, hogy ti is képesek vagytok igazán szeretni. És ez egyáltalán nem nyálas vagy ciki, ez mutatja az igazi erőtöket!
Kicsit olyannak képzellek titeket, mint a Weasley-ikrek. Most ugyan elváltatok, de meglesztek egymás nélkül, még ha fokozatosan kell is hozzászoktatnotok magatokat az új helyzethez, ami egyik napról a másikra lett valóság. Nem tudom elképzelni azt a búcsúzkodást, hiszen annyira sajnos nem ismerhettelek meg titeket, de bár ott lehettem volna. Szívszorító lehetett. De engem így is lenyűgöztetek. Megdöbbentettek és lenyűgöztek a szavaid, Richard: "I think there's only one other person ever, that I've ever felt sadder saying goodbye to in my life. Nearly traumatic."
És ez az, amire a mából emlékezni szeretnék (ez és a "családi" activity... pardon, charade), nem pedig az, amin az elmúlt napokban folyton agyalok. Mert ez sokkal szebb és felemelőbb. Igazi kis meglepő kincs, olyasmi, amire igazán szükségem van ma. És tudod mit, Rich, ez még jobb is volt,mint egy ölelgetős, pólóra írós elköszönés. És mivel az elmaradt, there still is a "see you" part for us in the future! ;)