Szóval egy újabb Ailana-féle film review következik. Hosszasan ecsetelve, el-elkalandozva, filozofálva, őszintén, ugyanakkor részrehajlóan. Bár hogy máshogy is lehetne Gatsby-t méltatni, hiszen Nicky-nek sem sikerült - akárhogy bizonygatta is az ellenkezőjét: a könyvben jobban, a filmben, az ítélethozataltól való tartózkodásnak csupán az ígéretével, de luhrmanni nagyzolással, "even I have a limit" kijelentéssel.
De nem is az a a lényeg, hogy Mr. Carraway, a West Eggben élő feltörekvő unokaöccs, a kívülálló, az unreliable narrator mit gondol. Hanem, hogy mi olvasók/nézők mit érzünk. Mert azt hiszem, ez előtt a sztori előtt képtelenség úgy elmenni, hogy ne keltsen bennünk legalább néhány, de annál töményebb gondolatot. Mintha a történetükkel, amiben whiskeybe és sűrű szivarfüstbe burkolózva olyan fényesen-hangosan élnek, minket is színesebb-élesebb érzékelésre késztetnének. Engem legalábbis arra késztettek. És nemcsak a Luhrmann-film, maga a könyv is. Bár talán nem első hallásra. Mert hát, bevallom, rossz - vagy éppen jó - diák lévén, mikor kellett (volna), nem olvastam el, csak utólag (mikor újból kellett, csak most több időm volt és jobban féltem, hogy észreveszik, ha nem olvastam - bár igazából akkor már érdekelt is a történet).
Elsőre, ahogy az már lenni szokott az ehhez hasonló, körülrajongott regényeknél - mint a Zabhegyező vagy az Egerek és emberek - mégsem ragadott úgy magával, ahogy talán kellett volna. Üllepednie kellett. Megérnie bennem, hiszen nem egyszerű a történet, még ha annak tűnik is; még ha sokunkban fel is merült a kérdés a jól beharangozott film adaptáció közelgő érkezésének hírére, hogy mégis miről fog szólni egy másfél-kétórás mozi, mikor a könyvben szinte semmi sem történik. Hát igen, semmi a felszínen, na de alatta! Mert attól a perctől, hogy egy kicsit - tényleg csak egy egészen kicsit, hiszen nem olyan rejtettek ezek a jelzések - a dolgok alá nézünk, nem is tudjuk már, hogy hova kapjunk, annyi mondanivaló tárul elénk. 

Kezdjük talán a legegyszerűbbel, a érdekes és hű korrajzzal, mert Fitzgerald tudta, miről ír, hiszen benne élt, a közepében és - Zeldával együtt - olyan fénnyel és pompával hadzsolták a gazdagok világát, amit talán még Gatsby-partijai is megirigyelhettek volna. Szóval az inspirációért nem kellett messzire mennie. És talán ő csak az életét, a körülötte lévő reális világot vetette papírra, de mivelhogy a világ nagyot fordult azóta, számunkra, majdhogynem egy évszázaddal később, igazán mesébe - kicsit talán horrorisztikus, mondhatni Tim Burton-ös túlszínes-túlszagos mesébe - illő az a forgatag, amikor "the parties were bigger, the shows were broader, the building were higher, the morals were looser...". Még akkor is, ha a 21. század hajnalán sem nélkülözzük az egyiket sem, de mégis, az valahogy más volt. Az a féktelen hisztéria, a '20-as évek öntudatra ébredés előtti gyönyöre, mikor épp csak megkapták a vágyott sebességet és magaslatot anélkül, hogy a velük és általuk okozott veszélyeket egyáltalán számításba vették volna. Hiszen - jól mondta Damon - mindenkinek kell egy kis Bourbon Street. És az a a Roaring Twenties. Kiváltképp annak tudatában, hogy mi jött utána, közvetlen utána - Steinbeck Dirty Thirties-e, a válság és háború. Bár mindez ott van már a ragyogó East és West Egg közötti poros, koszos szénmezőn is, de még nem olyan nehéz szemet hunyni felette, még ha központi elhelyezkedése miatt tökéletes emlékeztető is mindkét oldal számára; olyan emlékeztető, amit viszont nem akarnak látni. Az újgazdagok a múltat, a régi családoknak pedig valami ijesztő lidércnyomást, ami fokozatosan teret nyerve telepszik rájuk.
Szóval van egy csillogó-villogó, már-már Tinseltownra hajazó díszlet, benne a sok még csillogóbb báb, a nők, mint Daisy és az a rengeteg feszültség, ami egy városnyi hisztérikus kábulat alatt képtelen a felszínre törni. Az egyéni életek. Azok az "enyém a világ" mentalitású, - born with a silver spoon in their mouth - típusú férfiak, mint Tom, akik másokon gátlástalanul átgázolva készek, hogy kielégítsék folyton többet akaró vágyaikat, és azok a nők, akik a kényelemért képesek lemondani az érzelmekről. Bár, hogy elítélhetjük-e Daisy-t, az kérdéses, hiszen önnön tragédiáját épp a lánya kapcsán mondja ki: az ő világában csak a szépséges bolondok érvényesülhetnek. Mégis, nem könnyű megsajnálnunk sem őt, ahogy a mértani pontossággal megtervezett hatalmas kertjében, a szépséges ruhájában fásultan sóhajtozza, hogy "I've been everywhere and seen everything and done everything. I've had a very bad time, Nicky. I'm pretty cynical about everything". A története őt igazolja, mégsem könnyű elhinnünk neki, hogy az old money olyan reménytelenül boldogtalanná teszi. Hiszen ő választotta, ő a girl whose voice's full of money, ő éppúgy old money, mint a képmutató férje-ura. És őszintén szólva megérdemlik egymást. Hiszen ők azok, csupán ők ketten, akik - ha nem is sértetlenül - túlélik a kálváriát. Ők, akik "fogd a pénzt és fuss" módon ténylegesen felnyalábolják magukat és eltűnnek, hogy aztán épp úgy folytassák kényelmes, felszínes életüket, ahogy eddig. Három élet miattuk ért véget, de ők vissza se néznek. Daisy és Tom Buchanan. Ezt nézve pedig joggal mondhatjuk, hogy a történet a gazdagok képmutatásának és törvény fölöttiségének groteszk karikatúrája. Amolyan csúf igazság - ezt úgyis könnyű bármire ráhúzni, de az igazság az, hogy klisészerűsége ellenére meglepően sok benne a realitás.
És végül, élethű korrajz és groteszk életmód-metszet után, ott van Gatsby, akinek már a puszta karaktere is megérne egy egész bejegyzést. Vagy a karakterének tragédiája. Mert még Daisy - számomra - egy percig sem szánandó, addig Gatsby tényleg tragikus. Hogy hőse-e, az vitatható, de hogy sajnálatra méltó, az biztos. S hogy ki is ő, azt nem könnyű megmondani, még akkor sem ha a sok összehordott legendát lehámozzuk róla. Bár tény, hogy az önmagáról szóló legendák teremtéséért jár neki a piros pont. De mivel mindez, a sikeres businessman lét és a fényűző, gondtalan élet csak díszlet, ami nem tudja őt kielégíti, úgyra felvillan iránta a sajnálat-faktor. Mert mi is ő valójában? Egy folytonos megerősítésre szoruló önbizalomhiányos ember, akik azt az egyetlen dolgot akarja, amit nem vehet meg pénzen: a múltat. Azt az elvesztett életet, amit akkor élhetett volna, ha ő is ezüst kanállal a szájában születik és nagy álmok helyett kezdettől fogva a pénz támogatja. Mert így csak - számtalan ingje ide vagy oda -, hasonlóan dr T. J. Eckleburg hatalmas, Istent idéző szemeihez, egy reklámja lehet csak az embernek, aki lenni akar, de nem maga az ember. Csak egy poszter, hatalmas és hitet ébresztő, de hazugság, mert üres. Ezzel együtt pedig lehet, ahogy Nick mondja, "the single most hopeful person I've ever met" a földrengés-jelző műszerek érzékenységével, de mindez semmit sem ér, ha olyanért nyúl, amit nem érhet el. Hiszen a Hunger Games és a Batman óta tudjuk és el is hisszük, hogy a remény a legveszedelmesebb fegyver. A remény valamire, ami úgy tűnik, hogy elérhető, de mégsem az. Gatsby lehet az amerikai példakép, a semmiből indult sikeres self-made man archetípusa, de tragédiája épp a helyzetéből adódik. Tom ki is mondja: sosem lehet olyan, mint ők. A múltját nem törölheti ki, ahogy vissza sem térhet hozzá, bárhogy is szeretné mindkettőt. És így lesz egy álom, egy vágy, egy remény beteges rögeszme, az elmét felemésztő gyötrelem, amely nem érhet véget boldogan. Daisy akkor sem hívta volna fel, ha Wilson célt téveszt, mert könnyebb volt visszatérnie az érinthetetlen üvegkalitkában, ahol habár nem boldog, de amelynek védelme áttörhetetlen.
Persze mielőtt az elmélkedésbe belefeledkezve Gatsby-t tragikus hősszerelmessé emelném, Daisy-t pedig fekete özveggyé alacsonyítanám, annyit hozzá kell tennem, hogy az utóbbi csak egy gazdag fruska volt, aki félt, hogy pártában marad és - a kor rendszere szerint - szegény vénkisasszony lesz, ezt pedig neveltetése nem engedhette. Szóval nem olyan gonosz ő, csupán tökéletlen ember. Gatsby szintén. Épp a másik véglet. Feltörekvő szegény, aki kihasználva az egyenruha jótékony elrejtő képességét kiválasztotta a legtündöklőbb házat és behálózta annak az örökösét. Könnyen lehet, hogy nem is Daisy-t választotta, csak a pénzzel felöltöztetett bábut, aki volt.
Szóval, összességében, nem Rómeó és Júlia az ő kettősük, nem baljós csillagzat alatt született szerelmesekről van szó, hanem gyarló, igazi emberekről, akiknek vágyaik, elveik és álmaik voltak és akiket kivétel nélkül a körülményeik formáltak. Van, amelyik erősebb volt, mint a másik.

Hát éppen ezért tartom akkora remekműnek Fitzgerald rövidke regényét, mert ennyi mindent, ennnyi kérdést, ennyi felvetést képes volt arra az alig 150 oldalra sűríteni. Úgy, hogy ami - narrativailag történt - egyetlen mondatban összefoglalható. De az indítékok, a vágyak és gondolatok, álmok és remények, az igazi pszichológiai csemege. Csak meg kell érni rá.

U.i.: Hogy a filmzenét már ne is említsem, mert bár néha talán túlzó volt a modernizált rappelés, Lana Del Rey és a többiek - ha nem is mindig jazzel és charlestonnal - igazi hisztérikus hangulatot teremtettek a '20-as éveknek.