Fehér világban buszoztam fel a kacskaringós hegyoldalra. Átfagyott tagokkal, sálba tekert piros arccal, kesztyűbe rejtett, de még így is fagyos ujjakkal sétáltam a fehér varázslatban és emlékeztem, milyen volt kicsinek lenni. Nem, nem gyereknek, mert ahhoz képest nem volt nagy különbség. Ahogy ugyanazon az ösvényen lépkedtem, úgy éreztem, alig változott valami. Megnőttem, már nem férek bele a piros kisszánkóba, senki nem kap a nyakába, nem futkosnak velem a hóban és nem is nevetek olyan önfeledten, ahogy csak egy kisgyermek tud. De ezenkívül minden ugyanolyan. A domboldal, az idetévedő családok, a forró túrós rétes, a hó, az egész világ.

Csak én nőttem meg. Megnőttem és mégsem. Hisz látom, hogy már más vagyok, mégis semmi másra vágytam, minthogy megint lecsússzak azon a dombon apukám ölében, ahogy régen. Hogy húzzanak a szánkóval. Hogy újra kisgyerek lehessek. Ártatlan, a világról mit sem sejtő, mégis a legtöbbet tudó kisgyerek. S nem csak azért, hogy újra játszhassak. Hanem, mert nem emlékszem rá. Tudom, milyen voltam, vannak bevillanó képek, de magára, hogy mit láttam, nem emlékszem. Nem emlékszem az egyszemélyes gyerekkori mesevilágomra. Azt tudom, most milyen a világom és azt is, hogy ez egy gyerek világa, egy felnőtt testbe zárt gyereké, de hogy valódi gyerekként hogy éltem benne, arról fogalmam sincs.

Csak sétálok a hóban, és érzem, valami hiányzik. Nem a túrós rétes, az a kezemben van – még ha a töltelék felét a földre is szórtam. Valami, amit megtartottam, bár el kellett volna engednem, s valami, aminek már a birtokába kéne lennem, mégis ismeretlen számomra.

Megrekedtem a gyermekkor és a felnőttlét között félúton és nem tudom, hogy szabaduljak a határmező kényelmetlen útjáról. Hisz gyermek már régen nem vagyok. Nem a korom miatt – bár könnyű lenne erre fogni –, hanem, mert érzem, tudom, hogy kivetett magából a kislány, aki egyszer voltam. Már nem az ő szemével, nem a gyermeki ártatlanság fátylán át látom a világot. Nem az az örömöm és nem az a félelmem, ami egy kislányé. Pontosabban elsősorban nem az. De igazán felnőtt sem vagyok még – de ismét nem a korom a gát. Sokkal inkább, mert semmiben nem volt még részem, amire a korom okot adhatna, így a felnőtt, akivé talán egyszer majd válok, sem fogad magába.

Itt állok hát a két zárt ajtó között és egyiken sem léphetek be.

Az egyikből már kibuktam, s az örökké, visszavonhatatlanul, fájdalmasan lezárult; hallottam a zár kattanását. A másik viszont még csak résnyire sem nyílik meg előttem, nem vagyok még kész, hogy beléphessek és megismerjem a titkait. Nem enged be, én pedig nem erőlködöm. Félek. Rettegek, hogy ha egyszer átlépem a küszöbét, onnan már nem lesz visszatérés, örökké ott maradok. Erre azonban még nem állok készen, még nem tudom feláldozni és elengedni gyermek önmagam azon kis részét, amit magamhoz szorítva őrzök. Pedig jól tudom, ez lenne a kulcs, amivel átjuthatok. De vajon megéri-e az áldozatot?

Visszafelé az élet nem enged; előre én magam nem tudok haladni. Így hát csak állok mozdulatlanul, miközben elsuhannak mellettem a napok, hónapok, évek. Várom, hogy valami történjen. Bármi, ami továbbvisz. De néha úgy érzem, sosem fog eljönni és életem végéig a küszöbön maradok, kizárva mindkét életkorból, mert nem voltam elég bátor elengedni a múltat és esélyt adni a jövőnek. Félek az ismeretlentől, de rettegek attól is, hogy sosem fogom megismerni. Mégis csak állok, mert fogalmam sincs, hogy léphetnék tovább. Azt mondják, mindig az első lépés az legnehezebb. Esetemben egyenesen lehetetlen.

Szeretném már tudni, mi vár az ajtó túloldalán, mert érzem, mélyen magamban érzem, hogy az gátol mind mást is, amire vágyom. Az, hogy nem tudok, nem merek belépni. Félek elereszteni a még mindig bennem élő kisgyereket, mert úgy hiszem, akkor egyedül maradok. Valóban teljesen egyedül. Ezt pedig nem kockáztathatom...

Miközben engem magába kerítenek a múlt emlékei és a jövő félelmei, mellettem az élet viharos sebességgel halad tovább. Semmi sem állíthatja meg a sodrását, tapasztaltam már ezerszer. Most is mindenki mozog körülöttem, csak én állok mozdulatlan.

Három fiú veszi birtokba a ferde asztalunk másik felét, hogy egy pillanatra letehessék forró lángosaikat. Rájuk pillantok gőzölgő forrócsokim felett és akaratlanul is elmosolyodom. Nincs mit tenni, gyarló és felszínes vagyok. Mindössze három srác – pontosabban csak az egyik közülük – elég ahhoz, hogy ne érdekeljen többé, felnőtt vagyok-e már vagy még gyerek. Csak őket, őt nézem. Nézem és elfog a vágy, hogy megszólítsam, hogy megismerjem. Persze tudom, hogy nem fogom, de a gondolatot nem tudom kiverni a fejemből. Végignézek rajta és megbotránkozom azon, hogy milyen kevés elég ahhoz, hogy máris naiv fantáziákat szövögessek róla. Pedig alig látom az arcát, amibe sapkát húzott, hajának is csak néhány tincse bújik elő, és a hangját csupán alig két szó erejéig hallottam. Mindössze egy divatos ruhákba öltöztetett bábut látok, akinek megtetszik a cipője, a kabátja, a tartása és az arca. Igen, ebben a sorrendben.

Persze, ő észre sem vesz, belefeledkezik a barátaival folytatott beszélgetésbe, a tájba vagy talán a lángosába. Még ezt sem tudom megítélni. A lényeg, hogy láthatatlan vagyok számára. Nem azért, ami rajtam van, nem a hajam vagy a szemem színe miatt, s nem azért, mert alacsony vagyok. Egyetlen oka az, hogy ő is kislánynak lát. Mert én is magamat. S míg ez nem változik, hogy is várhatom, hogy bárki is észrevegyen és annyi idősnek nézzen, amennyi vagyok és nem amennyinek érzem magam.

Tehát erről van szó, mindez az én hibám.

Szeretnék lépni, szeretném tudni, milyen a felnőtt világ, mert tudom, nem csak abból a sok kegyetlenségből áll, aminek kívülről látszik, hanem megvan a maga boldogsága is - de vajon boldogabb-e, mint egy gyermek tiszta és varázslatos világa? Amíg azonban nincs senki, akinek a kezét fogva erre bizonyságot szerezve beléphetek azon az ajtón, addig nem tudhatom. A kezemet viszont csak az foghatja meg, aki nem kislánynak lát; de kislánynak fognaklátni egészen addig, amíg be nem lépek. S ezzel az ördögi kör be is zárult.

Ez a világ kegyetlensége számomra, amire a hófödte fehér világban eszméltem rá.

(2011. 01. 31. - későbbi szavakba öntéssel)