Csak hogy semmi se múljon, semmi se felejtődjön - hogy a lufi mégis visszatérjen: tegnap éjjel álmodtam valamit. Valami nagyon szépet. Valamit, ami után csak keserű lehet az ébredés...

Pedig általában szeretem az álmaimat, még ha csupán szürreálisan valótlan képzelgések formájában érkeznek, ahogy most is. De most mégis úgy érzem, a világ furcsa játékába keveredtem, s a sors űz, kerget, hogy emlékeztessen. Bármivel, legyen az akár csak egy aprócska tudatalatti kép vagy egy húsvéti képtelen, mégsem elhesegethető gondolat, ami magával ránt. Ha nagyon kombinálni akarnék, azt mondanám, hogy ez akár még egy jel is lehet. Jel, hogy két bizonyos busznak lehet (lesz) még közös útja.

De nem akarok kombinálni. Nem szabad. Köt a soha hangosan ki nem mondott, mégis megszeghetetlen fogadalmam, hisz megígértem!

Így pedig csak az álmok maradnak, azok az éjszakai néma órák, mikor elnyomhatatlanok a kósza gondolatok, s mikor az akarat a józan ésszel karöltve sem arathat győzelmet a lélek töprengései, kétségei, félelmei vagy éppen vágyai felett.

Azért, ha egyszer mégis igazam lesz, örömmel lemondok a "na én megmondtam" szövegről cserébe magáért a tényért, hogy csak igaz volt.