A tegnapihoz hasonló estéken érzem igazán, hogy mégsem vagyok egyedül. Hogy nem csak szirupos tinivígjátékokban léteznek azok a bizonyos felejthetetlen pillanatok a legjobb barátnőkkel. Talán már kicsit nagyok vagyunk a pizsipartikhoz, de ha a legjobb barátnőm szőrös papuccsal és melegítő gatyával a táskájában érkezik az esti bulira való készülődésre és az első kérdése, hogy tízes skálán mennyire szeretnék egyáltalán elmenni, akkor talán már sejthető is, hogy kétszemélyes buli várható pizza, filmek és karaoke társaságában. Amit persze egyikünk se bánt a legkevésbé sem! Tapasztalatból tudtuk, hogy jól fogunk szórakozni, és a tegnapi nap az újabb bizonyíték, hogy a hülyeség szorzója nem a jelenlévők létszáma. Még ha most nem is a "halucihaluci" volt terítéken, de azt hiszem, csillag alakú csillámos virágpálcikákba hupikék törpikéket karaoke-zni sem számít nagy lemaradásnak a múltkorihoz képest. Főképp, mivel az énekelgetés szélsőségei a mélységes mélypontok és a süvöltő magaslatok voltak (minden értelemben).

Köszönöm, hogy a barátom vagy!