Nem tudom, miért rendít meg mindig ennyire a Titanic története, hiszen annyi más katasztrófa történt a világon előtte is, utána is, annyi más ember halt meg háborúban, balesetben, betegségben... Sokkal-sokkal többen.

És mégis. Minden alkalommal, ha csak meghallom a nevét, összeszorul a torkom és kiráz a hideg. Bár volt idő, mikor csak a film vicces részeit emlegettük egy barátnőmmel, visszatartottuk a lélegzetünket, mikor lemerült a hajó és kifulladásig énekeltük a dalt. Aztán valami megváltozott. Érettebb lettem (azt nem állítom, hogy felnőttem - azt a mai napig sem teljes bizonysággal) és megértettem. Talán a kiállításon (Miss Dorothy Winifred Gibson személyében), de talán már előtte. Nem tudom.

De azt tudom, hogy ma napra pontosan száz hosszú éve, hogy valaki néhány röpke percre nem figyelt, hogy néhányan túlontúl nagyravágyóak és pökhendik voltak, és hogy sokan sosem látták meg miattuk a hőn áhított Szabadság-szobrot.

Ők az emberi kapzsiság és az egyenlőtlenség arctalan, mégis halhatatlan mártírjai. Ők 1517-en.