...vagy a képlet nem is ilyen egyszerű?

Hűűű...

Eddig Nolan minden filmjének megnézése után ez volt az egyetlen dolog, amit mondani tudtam. Közben pedig lázasan töprengtem, hogy csinálja. Hogy lehet valaki ilyen zseniális. És briliáns. És mélyreható. És furcsa. Mert hát a zseniségnek ez is része; hogy valaki kitűnjön a tömegből, ahhoz különcnek is kell lenni. Elvarázsolt, más világban élőnek, fölöttünk állónak, valakinek, akit csodálunk, de meg nem érthetünk. S épp ezért egy kicsit talán tartunk is tőle.

Egy kedves rokonom szavaival élve "kíváncsi lennék az álmaira". Mert azt hiszem, ez a kijelentés nagyon sok mindent rejt magában. Azt, hogy elismerjük valaki nagyságát, kíváncsiak vagyunk rá, ugyanakkor ésszel fel nem foghatjuk. Ez pedig még nem jelent okvetlenül pozitív dolgot. Persze, félreértés ne essék, a részemről a Christopher Nolan iránti csodálat és tisztelet egyértelműen pozitív, nagy művésznek, kivételes tehetségnek tartom, csupán csak eltöprengtem.

Mert hát lássuk be, a filmjeivel olyan mélységekbe lök minket, olyan barlangokba, olyan kutakba, olyan érzelmekbe és összefüggésekbe enged bepillantást, amire nem biztos, hogy készen állunk. Mi csak ülünk a képernyő előtt és tátott szájjal bámuljuk a végeredményét valaminek, amire még mindig nem találok szavakat. Magyarázatot pedig még kevésbé. Hiszen én az Eredet, a Tökéletes trükk vagy akár a Mementó puszta nézésétől is megkérdőjeleztem mindent, s ha belegondolok, hogy mindez, ezek a részletek, a rengeteg összeillő darabka egyetlen ember agyának szüleménye - persze, tudom, az "egyetlen ember" könnyen lehet egy hatalmas stáb is, de én inkább naivan szeretnék hinni Nolan nagyságában. Bár igazából ez apró részlet, a végeredmény számít, nem az, hányan gondolják ki, mert több tucat ember közös munkájaként is figyelemre méltó.

Csak az számít, mennyi kérdés vetődik fel bennünk ezeknek a filmeknek a megismerése közben, s az, hogy foglalkoztatnak minket és kötelező jelleggel a mélybe rántanak, nem hagynak nyugodni, bár jól tudjuk, a felszín kényelmesebb. Kényelmesebb semmit mondó vígjátékokat nézni - félreértés ne essék, én azokat is pártolom! -, klisés romantikus filmeket, világvégés drámákat, szóval olyasmit, amit ismerünk, amit megszoktunk.

Aztán jön ez a brit szigetlakó, aki már hét évesen kamerával játszott, és felforgat mindent. Fellebbenti a fátylat, megmutatja, hogy mi van mögötte, s utána többé már nem tud lenyűgözni az az előtti világ. Felfedett valamit, amit valahol mélyen mind tudtunk, de inkább elástunk és elfelejtettünk, mert túl nehéz lett volna végiggondolni és válasz valálni. Önmagunkról. Mert ezek a filmek mind rólunk szólnak. Színtiszta pszichológiai tanulmányok az emberekről, az emberi elméről, az elemi gonoszságról, a motivációkról és következményekről. Mégsem válik soha közhelyessé vagy elcsépeltté. Pedig jól tudjuk, hogy nincs új a nap alatt. S mégis.

Nolan tudhat valamit. És ezért drágán meg is kell fizetnie. Elkápráztat minket, eksztázisba ejt, ugyanakkor viszont magával rántja a mélyben szunnyadó árnyékot is. Főleg az utóbbi időben. 

Sokak szerint Batman története csak egy újabb felszínes képregény sztori, és nem is érzik, mi miért rajongunk érte ennyire. S igazuk is van. Mielőtt megnéztem volna, én sem értettem. De ezt nem magyarázni kell - ahogy sok mást sem -, hanem átélni az élményt. Mint ahogy egy jó könyvet sem ajánlgatunk szavakkal, egyszerűen csak sokatmondó mosollyal átnyújtjuk a másiknak. A Batman is ilyen. Zseniális, de - ahogy már mondtam - a zsenialitás magában rejtheti a veszélyeset is. Túl mélyre megy a gonoszságban, túl veszedelmes ajtókon kopogtat, sőt dörömböl, túl igaz kérdéseket feszeget, túl emberi témákhoz nyúl... Mindez pedig előbb-utóbb megbosszulja magát. Lehet az egy kiváló színész tragikus halála vagy egy őrült vérengzése egy moziban. Zseniális, de még egy zseniális film sem ér emberéleteket... S bár, ha erre gondolok, a fejemben mindig megkondul a vészcsengő, hogy aki őrült, azon nem segít vagy ront semmi, de mégis... Képtelen vagyok nem összefüggést látni. Talán ez a figyelmeztetés, hogy a tűzzel játszik?

Mindezek ellenére sosem mondanám, hogy hagyja abba, mert szükségünk van rá. Az új nemzedéknek, a fiatalságnak, de mindenki másnak is, aki néha a dolgok mögé akar látni, aki töprengeni akar, aki kemény kérdéseket akar, akinek nem elég a felszín.

Mindezekért tehát hatalmas taps, főhajtás és respect Christopher Nolannek! Köszönjük, hogy megmozgatja az agytekervényünket és magunkhoz térít. Még ha csak néhány órára is. És főleg köszönjük, hogy nem fél a sötétségtől!

Ő is felkerül arra a listámra, ahol azok az emberek vannak, akik iránti csodálatom olyan mértékeket ölt, hogy szavakkal képtelen vagyok kifejezni. Ahová már széken álló tapsvihar és csillogó szem kell, néma meghajlás és elismerés. Vagy ahogy legújabban tanultam: a bal kezünk három középső ujjának a szánkhoz emelése, majd a karunk őfelé fordítása.