vagy csiribú-csiribá (ne kérdezzétek, hogy jutott pont az előbbi az eszembe...)

Lényeg a lényeg, hogy a mai nappal újabb írópalánta fedte fel előttem épp csak bontogató (vagy talán nem is olyan épp csak...? - könnyen lehet) szárnyait. És még milyen színes szárnyait! Nem kéne meglepődnöm, hogy ilyen sokan vagyunk, mégis mindig váratlan meglepetésként ér. Hát még ha az én bátortalan-bizonytalan, rejtőzködő szárnypróbálgatásaimmal olyan erősen szemben álló, nyitott, kiteregetett módon tanulnak meg repülni.
De hát való igaz, akármilyen szívesen lennék Marianne, be kell ismernem, hogy én már csak Elinor Dashwood maradok. A befelé élő, rejtőzködő, mások életéhez csak asszisztáló, a valós érzéseit és önmagát megmutatni rettegő Elinor, akit a felelősségérzet és a szabályok tartanak össze. Azért remélem, nem maradok örökké Jane Austen regényhős, mert hát mindig jobban kedveltem Ellis Bell (alias Ms Bronte) süvöltő magaslatait.