Három laptop, egy telefon, egy fényképező (és két alma) eltűnt szombat este, de mi mindannyian elvesztettük valamit azon a hajnalon. Valami fontosat, valami olyat, amit nem kap vissza az ember lánya a biztosítással. A biztonságérzet tűnt el azon az éjszakán, az otthon melege. Fogta magát és eltűnt a nyitva hagyott ablakon keresztül, elment Seholországba, de ezúttal nem Pán Péterrel utazott. Hook kapitány rabolta el tőlünk. Elrabolta és itt hagyott helyette egy kéretlen vendéget: a bizonytalanságot, a nyugtalanságot és talán a félelmet is.

Persze lehet, hogy túl naivak voltunk. Gyermeki hittel vágytunk az otthonra, amit szép lassan felépítettünk magunk köré, majd elhitettük magunkkal, hogy biztonságban van az álomvárunk. Talán felelőtlenné is vált néhányunk, ők kapták a legnagyobb pofont, mikor kiderült, hogy itt sem kolbászból van a kerítés – pontosabban, hogy nincs kerítés, pedig kéne. A hibáért drágán megfizettek a szomszédok, de kapott belőle mindenki, egyikünk sem úszta meg.

Én egészen úgy érzem, hogy megégettem magam, pedig nem játszadoztam a tűzzel; egyszerűen úgy hozta a sors, hogy túl közel voltam hozzá. Biztonságban, mégis túl közel, hogy most már féljek tőle. Féljek egyedül maradni, és nyugtalan legyek, ha hangokat hallok. Hangokat, amiket előzőleg úgy szerettem, mert ugyanazt jelentették, mint odahaza: embereket, ismerős embereket a közelben, azt, hogy nem vagyok egyedül. Most viszont, hogy az ismerős hangok ijesztővé váltak, sosem tudhatom, barát-e vagy ellenség, aki zajt csap a közelben. Pedig már tényleg elhittem, hogy felnőttem és nem ijeszt meg az egyedüllét vagy a sötétség. Hiszen azok gyermeki félelmek, egy felnőtt mástól ijed meg. Hát most a felnőtt énünk ijedt meg, mikor kihúzták a talajt a talpunk alól.

Bemocskolták a „happy place”-t, a tökéletlen, de megszeretett eget, ami alatt éltünk. A csúf színes épületünket, amit otthonnak becéztünk, és amiben a szobáink ránk kezdtek hasonlítani. De érdemes-e dekorálni, ha egy pár perc alatt kiűzhető az otthon melege? Hogy visszatér-e, nem tudjuk, félek, hogy nem. Inkább csak megszokjuk, és igyekszünk megfeledkezni róla, de ami elveszett, az nem hiszem, hogy előkerül már. Nagy dolognak kéne ahhoz történnie. Mondjuk egy költözésnek, ahogy Annie barátjának érzéketlen videója ecsetelte.

Ki gondolta volna, hogy az Elm utcai Rape Lane biztonságosabb lesz, mint a „Big Stone”? Éppen mikor azt találgattuk, melyik szoba a legjobb. Hát most nagyon úgy tűnik, hogy az emeleti hátsó. Részemről az a bizonyos a sarokban különösen vonzónak tűnik. (Főleg ha annyira tudja, hogy mit kell mondani: "always".)

De legalább úgy tűnik, hogy tényleg jó a kis csapatunk!