Tegnap szombat volt, vagyis Szex és New York ment a tv-ben (talán nem túl menő dolog beismerni, de én még szoktam véletlenszerűen távirányítót ragadni, csak úgy kapcsolgatni és gyöngyszemekre bukkanni), és bulizni voltunk. Nem mintha ez minden szombatra igaz lenne, hiszen az idejét sem tudom, mikor voltunk utoljára szórakozóhelyen. Pont ezért is volt olyan sokkoló élmény a tegnap este. És ezért emlegetem kedvenc túl-göndör túl-new yorki újságírónkat. Hogy mi a kapcsolat? Nyilvánvalóan nem sok, de ma úgy éreztem, meg kell ragadnom az alkalmat, hogy hozzá hasonlóan (bár általában véve határozottan Rory Gilmore-párti vagyok) megörökítsem megdöbbentő élményeimet a "mai fiatalokról".
Kezdetnek talán annyi, hogy valószínűleg intő jelnek kellett volna vennünk, mikor a biztonsági őr széles mosollyal megjegyezte, hogy örül az igazolványainkon szereplő évszámok látványának, abban a pillanatban azonban rövid távú élvezetre áhítozva jobban foglalkoztatott, hogy végre fűtött helyiségbe kerüljümk és újra érezhessük a lábainkat (nem mintha - jó néhány a sorban álldogáló társunkhoz hasonlóan - neccharisnyában és miniszoknyában érkeztünk volna; ez lehetett volna a másik figyelmeztető jelzés).
S bár a Télapó pajkos segédjei és a gyönyörűséges fürdőszoba (nem túlzok, álomszép volt, Ikeába, mesébe illő, mintás kanapéval, piramisba csavart mini törülközőkkel és hatalmas tükrökkel - határozottan nem az a nyári fesztivál hangulatú konténer mosdó, amihez szokva vagyok) kitettek magukért, a társaság mégsem igazán az volt, amire számítottunk. Vagy amire vágytunk volna.
Bár nem tudom, mikor is történet pontosan, hogy a "még lottót sem kapok személyi felmutatása nélkül és a postás megkérdezi, hogy elmúltam-e már 14"-féle kislányból "a biztonsági őr ahelyett, hogy lövik a pizsit felkiáltással elküldene, megörül a születési évszámomnak" típusú, szívesen látott vendéggé avanzsáltam, mindenesetre megdöbbentő élmény volt. Nem tudom, örüljek-e neki, vagy a gyorsan repülő idő felett siránkozzak. Mert régen rossz, ha én vagyok a legidősebb egy szórakozóhelyen (egy ilyen elitt mosdós szórakozóhelyen - ez nagyon fontos!), és mégis én nézek ki a legszolidabban. Az első gondolatom az volt (ami halványan, mint utolsó vigasz, még mindig tartja magát bennem), hogy talán gyanútlanul egy szalagavató afterpartyra sétáltunk be vagy valamilyen hasonló, 18 átlagéletkorú egyéneket felvonultató eseményre, de ez még nem magyarázza, hogy miért volt minden srác 170 cm alatti... és töltött feltehetőleg indokolatlanul sok időt készülődéssel. És mikor tanultak meg jobban táncolni, mint a lányok?
Komolyan, mikor történt mindez? Ennyire sokat azért nem hagytam ki... Mintha valami szürreális Tim Burton-filmbe csöppentem volna (és most nem pozitív a párhuzam!).
Mondom mindezt én, akit eddig a többiek a kisfiús ízlése miatt figuráztak ki. Persze tegyük hozzá, hogy sosem voltam igazán nagy partyarc. Azt hiszem, végérvényesen koncert-lány maradok.

*** S ha már a megváltozott körülményekről van szó, mikor lett a kedvenc korizás utáni téli beülős kávézómból esti légyottparádé...?