Csak elhatározás kérdése az egész. Nyúlni érte, majd összezárni a forró ujjakat a hideg anyag körül. Egy része kiszóródik ugyan a marokból, de azok nem is kellenek. Azok máshová tartoznak.
Kézben tartva a darabkák először nem vágynak egymás ölelésére, szétesnek, lökdösik egymást és a sarkokba húzódnak. De idővel engednek a külső hatalomnak - hogy nagyobb-e az? nem hiszem; csak más - és szép lassan összekapaszkodnak, hogy megtartsák egymást. (Mi emberek, mikor leszünk képesek minderre?) A különálló pelyhekből összetartozó golyóvá válnak. Persze nem szabályos gömbbé, nem egyenletes az érintésük, hiszen rücsköket és apró dombokat érintenek az ujjak, ha hozzájuk érnek.
Az ujjak, amelyek közben vörössé festődnek a bennük lüktető vértől és kigyulladnak a hideg érintésétől. Mégsem engednek. Egymásnak adogatják kényelmetlen vendégüket, a körmükre állítják, hiszen az úgysem érzi a szúró fájdalmat. De idővel ők sem tiltakoznak tovább. Hogy megszokták a hideget, vagy a hó vált melegebbé, nem tudni. Talán mindkettő. Vagy egyik sem. Kettejük közös munkája, fáradozása, áldozata ez. Formálnak valamit. É felejtenek. A hópihék régi valójukat, a kéz pedig, hogy nem viseli el a hideget. Vajon így élhetnek az utcán azok a szerencsétlenek is? Már nem is érzik a hideget, amely a testüket ostromolja hosszú hónapok minden percében? Bár ők nem önszántukból nyúlnak érte, és nem is megszelidíteni akarják. Nem dédelgetik, ringatják, melengetik a markukban, mint a gyerek, aki hógolyóval játszik. Mint én.
Nézem, ahogy a gömböm egyre kisebb és átlátszóbb lesz, csöpög, majd folyik belőle a víz, megfesti a kabátom ujját, rácsurog a cipőm orrára, ahogy forgatom az ujjaim között, mégsem eresztem. Azt játszom, hogy ha elég türelmes vagyok és elég sokáig tartom magamnál, olyan hógömb válik majd belőle, amilyen a kirakatokban van. Amelyekben örökké porhanyós hó száll a benne lakozó egészen új világra, ha megrázom. Persze az eszem tudja, mi lesz a vége, ha még sokáig pancsolok a hóval, hiszen két szememmel látom apró játékom szomorú végét, gyermeki lelkem mégsem hiszi el. Ő tudja, hogy valami varázslatos születhetne belőle. De nincs időm megvárni, hiszen nem várakozhatunk valamire, ami talán egyszer bekövetkezik.
Leengedem hát a kezem, és széttárom az ujjaimat; hagyom, hogy a hógolyó a földre essen. Nem kapok utána, bár az ujjaim szinte bizseregnek hideg társuk nélkül, s nem is nézek le, hogy meglássam, igazam volt-e. Hagyom, hogy a lelkem győzzön az agyam felett, s miközben fellépek a buszra, és eszembe jut egy régi-régi emlék két kislányról, akik hazáig dédelgették a havat, majd a busz ablakából hajították el, azt képzelem, ott lent a földön, ahová a hógolyó esett, már születőben van egy apró kis csoda.