Hogy lehet valami ennyire valószínűtlen és irreális? Ennyire a valóságból kiragadott, ennyire abszurd és közben mégis ennyire nevetségesen hétköznapi? Egy évek óta várt, vágyott beszélgetés, ami abban a pillanatban elvesztette a varázsát, hogy elkezdődött. Illetve amint a részletekre kezdtem figyelni. A háttérzaj ellenére mégis gyorsabban és lendületesebben folyt, mint valaha is képzeltem volna, és mire feleszméltem, már rég nem voltunk gyerekek. Hogy mikor nőttünk fel, nem tudom, de lehullott a lepel, a misztikum varázsa, mögötte pedig csak a csupasz valóság volt, ami a legkevésbé sem hasonlított egy tinilány régóta dédelgetett álmaihoz. Nem volt labirintus, nem volt Sarah, de még csak titkos ajtók vagy rejtvények sem, csak a képembe vágott szavak vakító feketesége a fehér háttéren. A csúf igazság, a felnőtt valóság. Azt hiszem, ez a lufi akkor se pukkanhatott volna nagyobbat, ha buldózerrel esnek neki. De ennek már épp itt volt az ideje, bőven túlhúztuk. Aztán fogtuk magunkat és elsiettük. De most már legalább vége, kimondatott, aminek ki kellett. Nincs több mellébeszélés, nincs több taktika. Ha valaha találkozunk, mindketten tudni fogjuk, mosolygunk majd egyet és valószínűleg továbbállunk. Mert ilyenek a felnőttek és mi is azzá váltunk. Észrevétlenül, de visszavonhatatlanul.