építek. sorról sorra, részenként pakolom egymásra a darabokat. listákat írok, vásárolok, rendszerezek, pipálgatok, rohangálok. készülődöm. közben pedig látom, ahogy felépül valami. álmokból, reményekből, félelemből és kétségből, na meg a hetek óta gyűjtögetett, egymásra halmozott javakból. talán izgulnom kéne; idegesnek, álmatlannak lennem. de az igazság az, hogy csak bűntudatot érzek, az pedig olyan elsöprő, hogy minden mást kiöröl a fejemből, és nem jut hely az aggódásnak. hiszen miközben én fellegvárat építek és nagy büszkén trónolok benne, mintha egyedül az én érdemem lenne, ők foltoznak. pedig nekik kéne építkezniük. de mégis mikor vált az építkezés folytonos foltozássá? és főleg: miért? szükségszerűen? idővel? nem így kéne lennie. nem ér, hogy ilyen  mérhetetlenül önzetlenek. nagukra is kéne gondolniuk.