Tegnap tanultam a rádióból, hogy a Valentin-nap a világ különböző részein mást és mást jelent. A kínaiak a kollégákat is köszöntik, a finnek pedig a barátaiknak küldenek üdvözlőlapot (vagy mostanában inkább Facebook/Twitter üzenetet?) február 14-én. Az egész abból a kérdésből kezdődött, hogy a Valenin-nap a szerelem vagy a szeretet ünnepe. Mert hála a mi gazdag nyelvünknek, olyan részletekről is tudunk beszélgetni, amit az angol meg sem ért.

Szerelem? Szeretet? Barátság? Ismeretség? Most akkor mit is ünneplünk ma? Azt hiszem, mindenki azt, amit szeretne. Én a magam részéről életem legszebb február 14-jére emlékezem, egy két évvel ezelőtti csütörtök délutánra, amikor magam voltam, mégis a legboldogabb.

Sétálni mentem. Sétálni mentem és egy mesebeli varázsösvényt találtam. Isten tudja, mikor sétáltam utoljára - vagy egyáltalán - egyedül. Jó ideje biztosan nem köszönhetően annak, hogy nem igazán jó ötlet meg nem is nagyon van hova sétálgatni ott, ahol lakom. Meg aztán nem is nagyon szeretek városon kívül egyedül mászkálni.

Ott és akkor mégsem féltem és a legkevésbé sem voltam magányos, sőt, alig vártam, hogy egyedül lehessek. Ez még azelőtt volt, hogy igazán összeértünk volna későbbi egyik legjobb barátnőmmel; még abban az időben, amikor néha túl sok volt az állandó jelenléte (ha ezt valaha olvasod, ne haragudj, amiért ezt mondtam, de valószínűleg te is hasonlóan éreztél velem kapcsolatban az elején; idő kellett, mire egymásra találtunk). Mindenhol ott volt és kitöltött minden teret. A házat, az előadót, a konyhát, a járdát, a nappalit és az egész napomat reggeltől estig. És akkor még nem egy jó barát szeretett arca volt, csak egy ismerősé, akivel egy irányba fordult az utunk és mielőtt észbe kaptunk volna, úgy esett, hogy együtt indultunk el rajta - ma viszont már hogy hiányzik, hogy a lakótársam volt!

Azelőtt nem is gondoltam rá, hogy milyen értékes egy kis idő, amit az ember egyedül tölthet el, amikor csak saját magamra fókuszálhat. Úgy kellett már az a séta, mint egy falat kenyér, úgyhogy óra után fogtam magam és elindultam felfedezni a környéket. Azóta se értem, miért nem féltem, de nem féltem, egyáltalán nem. Beszippantott az a világ, az az akkor még ismeretlen, de épp olyan varázslatos világ, mint amilyennek később láttam – és amilyennek még most és valószínűleg örökké látni fogom a szerencse és a valóra vált álmok sose-növünk-fel-mégis-itt-lettünk-önállóak "sohaországát".

Már nem is emlékszem, miért pont arra mentem, mert azt hiszem, nem is tudtam, merre tart az az ösvény. De valahogy elvarázsolt a patak és a kis híd, ami hozzá vezetett; Terabithiában éreztem magam és azt hiszem, ezért nem féltem. Zenét hallgattam, fotóztam és élveztem, hogy magam vagyok a természettel. Hogy befelé figyelhetek, miközben feltérképezem a tájat. Gyönyörű volt: mind a táj, mind a pillanat. Hideg volt, de sütött a nap, én pedig minden lépéssel egyre boldogabb voltam.

Talán akkor kezdtem igazán elhinni, hogy tényleg ott vagyok. Addig csak sodródtam az eseményekkel és nem volt időm végiggondolni, hogy mi is történik, de ott akkor igen. Minden levegőt kiszorított a tüdőmből a tudat, hogy ez most tényleg megtörténik, itt vagyok pont a közepén és minden pillanatát átélem. Nem visszafojtva vártam, hogy ott lehessek már és nem is könnyes szemmel vágyakoztam vissza, hanem tényleg a jelenben voltam ott és tudtam, már akkor tudtam, hogy milyen értékes a pillanat. Minden porcikám érezte és olyan földöntúli nyugalom és boldogság járt át, amilyen nagyon ritkán érez az ember lánya.

Tökéletes volt. Tökéletes délután. Tökéletes február 14-e. Tökéletes Valentin-nap, amire csak akkor jöttem rá, amikor hazaértem és megnéztem a naptárat. Életemben először úgy múlt el, hogy észre se vettem, hogy magányos vagyok, sőt, magamhoz öleltem és élveztem az egyedüllétet.