Eddig olyan távoli volt. Olyan beláthatatlanul távoli, hogy fel se mértem, bele se gondoltam. Persze tudtam, hogy valahol ott van, ott a messzi, távoli jövőben, amihez bár megállíthatatlanul közeledem, még mindig sok időm van. Mindig egyre kevesebb és kevesebb, de azért még mindig bőven. Olyan távolságban, hogy sokszor eszembe jutott, de a gondolataim sarkába tudtam száműzni, ha úgy akartam. Teljesen megfeledkezhettem róla, ha úgy tetszett.
Mióta azonban ott csücsül a jókora emlékeztető a folyosón, és kajánul vigyorog rám minden alkalommal, mikor elhaladok mellette, nem tudom kiverni a fejemből. Hát csak eltelt az a sok hónap, csak eljött az idő. Ez pedig azért mégiscsak ijesztő egy kicsit - legalábbis annak kéne lennie, de hogy nem az, csak azzal tudom magyarázni, hogy még mindig nem hiszem el igazán. És mégis. Már csak néhány nap. Most már tényleg csak annyi. Bele se merek gondolni, hogy milyen kevés. Főleg arra a kárörvendő fekete nevetésre nem akarok gondolni, pedig tudom, még el kell mennem mellette néhányszor.
Egy utazótáskát ismertem csak, amelyiknek neve volt, azt is csak a látóhatáram széléről. Most valahogy mégis eszembe röppent a név és azóta ott kuksol a gondolataimban. Nagymamának hívták, hogy miért, nem tudom. Nem is emlékszem már rá, nem az enyém volt, eszembe se jutott már vagy ezer éve.
De most úgy érzem, az én újdonsült vigyorim is nevet érdemel, Árnyéknak kereszteltem, mert bár nem félek tőle, mégis nyugtalanít, ahogy árnyként követ és nem tágít, ugyanakkor remélem, összeillünk és megbékélünk majd egymással; hogy elválaszthatatlanok leszünk. Mint Pán Péter és az ő játékoskedvű, csalfa árnyéka - na jó, talán azért mégsem úgy, mert nem akarom, hogy az én Árnyékom akár egy percre is elcsatangoljon. Nincs kedvem a talpamhoz varrni.