Már régóta tervezek egy bejegyzést ebben a témában – igen, még akkor is, ha néha nekem is túl sok manapság a vámpírokból. Nem vagyok túl nagy fan, de azt sem mondhatom, hogy nem ragadott el korunk kortalan divatja.

Olvastam és néztem is párat. Még azelőtt is, hogy igazán divatba jöttek volna (újra). S az elsőt nem is magamtól találtam. Hiszen Buffy egy barátnőmé volt, s én, aki az ő tökéletes ellentéteként már akkor is a mesék pártján álltam, nem is tudom, hogy váltam nos, ha nagy rajongóvá nem is, de izgatott nézővé azért biztosan. Számomra ezzel kezdődött még valamikor az általánosban. Aztán hosszú szünet után, már a gimiben, egy osztálytársamnak feltett ártatlan, a karácsonyi ajándékára vonatkozó kérdésre azt a választ kaptam, hogy "Twilight, el akarod olvasni"? Hát így kaptam kölcsönbe az első kötetet – megjegyzem, teljesen véletlenül, mert már akkor taszított a könyv körül csapott nagy hűhó. A többi aztán jött magától. Közben apukám is kiokított egy igazi klasszikussal, mert hogy ebben a könyvben „a vámpírok inkább csak csókolóznak”, így aztán jót szórakozhattam Lugosi Bélánk időtlen remekművén. S még ha ma már komolytalanná degradálódott is a film különleges látványvilága, a történet alapmű maradt. Az egyetlen, az igazi.
Végül aztán, miután 16-17 évesen átrágtam magam Stephanie Meyer csillogó vámpírjain, eljutottam – „…ide a várig” helyett – az ultimate favourite-hez, a Vámpírnaplókhoz. És bár valószínűleg sosem fogok tudni senkit teljes egészében meggyőzni, hogy immáron a 4. évadnál tartva (amire sokan azt mondják, hogy már túljátszott és lényegét vesztett) nem csak Damon miatt nézem. Tény, sose tagadtam, hogy beleszerettem a feketére festett és fogakat növesztett Boone-ba, de nem csak erről van szó. Hanem arról, hogy ez a sorozat sokkal inkább megtestesíti számomra, amit a vámpírokról hinni akarok. Nem azt, hogy csillognak és belassítva, bárgyú vigyorral futkároznak egy réten, hanem hogy veszélyesek és szenvedélyesek. Mint Heathcliff, mint Rhett Butler – mert ők az én hőseim, mindig is ők lesznek, nem sápadt Ashley Wilkes. (Hogy Edward hidegségét már ne is említsük; azt az elsődleges okot, amiért mindig is taszítottak a Meyer-féle vámpírok – ezért is fogok én mindig Jacobra szavazni, ha választani kell.)

De hogy hogy is jött most ez az egész? Olvastam valami érdekeset. Egy szakdolgozatot a vámpírokról. És nem, nem volt komolytalan és lenézendő. Nagyon is izgalmas és elgondolkodtató volt (többek között arról, hogy akkor én miért is ne írhatnék mesékről otthon?). Egyrészt felvetette bennem a kérdést, hogy vajon akkor most tényleg bármit lehet szakmailag elemezni (vagy belemagyarázni), vagy ezek a mély részletek és alapvető gondolatok valóban ott vannak a ponyvának titulált regényekben? Erre ugyan nem kaptam választ, de a visszatekintve általam is felejthető, valószerűtlen történetnek bélyegzett Twilight egész másnak tűnik most fel előttem. Valaminek, ami nagyon hagyományos, szokáskövető és anti-feminista. De mivel én sosem értettem egyet a Hupikék törpikéket vagy a Madagaszkárt szapuló, ezeket soviniszta történeteknek tituláló túlzott belebeszélésekkel, ez az újdonsült asszociáció a könyvekkel kapcsolatban nemhogy nem zavar, de még tetszik is. Mert jelent valamit, mert mélyebb, mert akkor mégsem csak csókolóznak, szenvednek és réten szaladgálnak négyszer ötszáz oldalon keresztül, hanem egy adott életfelfogást mutatnak be. Erre pedig jó rádöbbenni. Talán azért, hogy takarózhassak ezzel, mikor bevallom, hogy olvastam, sőt anno élveztem is olvasni a regényeket. De főleg magamnak bizonyíték, hogy volt mit élveznem, hiszen volt bennük valami. Az más kérdés, hogy továbbra is valószerűtlennek tartom Bella megszállott vágyát a vámpírlétre. Mert hát komolyan arról beszélünk, hogy egyetlen pillanatba dermesztett testben akar élni örökre? Nem tudom, lehet, hogy naiv vagyok, de nekem erről a Hegylakó zenéje jut eszembe, miszerint „Who wants to live… forever?”. Hiszen a vámpírság nem megszabadít az idő rettegett fogalmától, hanem éppen hogy megbéklyóz vele, belefagyaszt a végtelenségig – legalábbis szerintem. Ezért hihetőbb számomra Elena keresztes hadjárata az átváltozás ellen vagy Rebeccah vágya az emberi létre. De persze ez csak az én véleményem.

De megint nagyon elkalandoztam. Eredetileg arról akartam írni, hogy vajon mi is okozhatja ezt a újjáéledt érdeklődést a vámpírok iránt. Mert lehet őket szeretni, unni vagy utálni, de ignorálni nemigen. És még jogos indokot is könnyen találhatunk, hogy miért is van rájuk akkora szükségünk. Nem azért, amiért a régieknek. Mi már nem félük és menekülünk tőlük. Épp ellenkezőleg, keressük és vágyjuk őket. Ők lettek az új prince charming.
Hiszen gondoljunk csak bele. Minden kornak szüksége van a maga hősére. Egy erős férfialakra, aki megvéd minket – mert lehetünk 21. századi, független nők Carrie Bradshaw-féle gardróbra és az előttünk kitárult világra áhítozva, mégis Chuck Bass-t álmodjuk közben magunk mellé. S mi is pontosan Chuck Bass? Hatalom, erő és sárm. És mi a vámpír? Na ugye, hogy ugye. Nem változunk.
Kezdetben ott voltak a lovagok. Erélyesek, erősek, és tisztességesek. Minden erejükkel az úrhölgyet védték (na jó, nyilván többek között), és embert próbáló küldetéseik voltak, így az átlagember fölött álltak. Sárkányokkal harcoltak, hercegnőket mentettek. Aztán az évszázadok során az idejük leáldozott (s velük együtt sajnálatosan a férfiak többségéből – tisztelet a kivételnek! – is kiveszett a lovagiasság), és alakjuk a visszájára fordult: mára maradt nekünk Shrek, a lovag, akit nem vártunk; Szőke, aki Menő Manó menüt rendel a gyorsétteremben; vagy Nyálas Eugén, akit Aranyhaj ment ki a pácból.
Időközben megjelentek a szuperhősök is, mert hát a „sima hős” nekünk már nem elég. Vártuk Herkulest, Clark Kent-et, Peter Parkert és újabban Bruce Wayne-t vagy akár Tony Starkot – én a magam részéről Nolan Batmanjét. Ahogy a világ változott, már nem volt elég a fehér paripa, Mercit kértünk, Porsche-t és kastély helyett business birodalmat, de főleg még nagyobb biztonságot. Mert egy kard már nem elég manapság. És most egyáltalán nem túlzok, a világ tényleg veszélyes, és lehet bármilyen bátor a legkisebb királyfi, nem tud többé megvédeni bennünket. Hiszen mit ér a hősies bátorság a fényes nappal a metrón belénk kötő részeg randalírozók ellen? Ültem és megdöbbenve néztem, ahogy a lány átöleli a fiút és beleremeg a szorításba, mert annyira félti. Hát ilyen a világunk: nem kiegyensúlyozottak az erőviszonyok. Ide már nehézsúlyú versenyzők kellenek, és ma ők a vámpírok. Hiszen Edward Cullen egyetlen pillantással mentette ki Bellát a sztereotipikus sikátor-helyzetből és egy pillanatig sem volt veszélyben. Nem kellett a hátát védenie, mert bőven a támadók felett állt. És valljuk be, ki ne szeretne egy olyan pasit, aki valóban tud vigyázni ránk és közben sosem kell aggódnunk érte – persze tudom, ez sarkítás, mert az emberfelettinek emberfeletti ellenségek az kikerülhetetlen tartozékai, de a lényeg mégis ebből táplálkozik.
Kórosan vágyunk a védelemre, azt pedig csak egy felettünk álló adhatja meg, még akkor is, ha közben még több veszélybe sodródunk általa. De az ő veszélyeit kívánjuk, mert azok a végzetes, izgalmas férfi veszélyei. Heathcliff-é, Rhett Butler-é – számomra, ahogy feljebb is írtam.
Nem mondom, hogy jól van ez így – sem azt hogy nincs; én sem tudom –, de tény, hogy ilyenek vagyunk. Új korokkal új hősöket teremtünk, és a 21. század hősei a gazdag, sármos (vagy éppen csillogó és sápadt?) és vad, de védelmező vámpírok. Mert még Chuck Bass sem tudja megvédeni Blair gyűrűjét egy sikátorban, hiába borul le a világ egy csettintésére. De Damon talán igen…