Azt hiszem, újra tanultam valamit - ma, de talán inkább még tegnap este -, ami beleillik a felfedező teóriáim fonalába. Újfent nem eget rengető, mégis számít. Nekem számít.
Az elmúlt hetekben, ahogy házi galambocskáinkat néztem, sokszor felmerült bennem, hogy ők vajon hogy szerették meg egymást. Persze láttam bimbózó románcukat, napról napra közeledtek egymáshoz, lépésről lépésre ismerték (és értették? - bár ez még ma sem mindig igaz... azok a fránya language boundaries) meg egymást és kapott szárnyra köztük valami. Valalmi, amit először talán ők maguk sem mertek bevallani, majd lassan mégis belecsöppentek. Mert az övék nem valami gyors és hamis crush volt, sokkal inkább valami lassú folyású, kevésbé lángoló, s pont ezért sokkal valódibb és értékesebb. Egy lassan kibontakozó szeretet, ami aztán szerelembe fordult.
Én pedig álltam ott, naiv kisgyerek a bonyolult felnőttek között és nem értettem. Nem értettem, mi történik. Nem értettem, hogy tudta ilyen csöndben, lassan, lépésről lépésre kibontani magát az a valami közöttük. Mégis virágba borult a tavasszal és azóta is él.

Eközben pedig én hiába kapkodtam a a fejem jobbra-balra, rámutatva új és új névtelen, homályba vesző messzeségekre, nem érhettem el őket. Hiszen nem voltak valósak. Sem ők maguk, sem pedig, hogy akartam őket. Halovány árnyai voltak csupán annak, amit szerettem volna, s a közelébe se értek valódi lényüknek. Én mégis kergettem őket, sötét sarkokba vagy háztetőkre űztem és magasba emeltem őket, de mindez nem segített. Hiszen nem voltak valódiak. Épp úgy nem voltak valódiak, mint egy forró nyári nap kerti matek órája vagy egy dunaparti este borozgatása; csupán csak színjáték, jelmez és jól betanult szöveg.
De én szeretem a színházat, hiszen szórakoztat. A baj csak az, hogy mikor a darab véget ér, hirtelen csönd lesz és sötét, ahogy a fények kihunynak a színpadon, a színpompás színészek pedig unalmas, szürke emberekké vedlenek. És ha meglátjuk őket kisurranni a művészbejárón, éküktől és erejüktől megfosztva, akkor oda a varázs. Akkor rájövünk, szellemeket kergettünk. És akkor vége, kihuny a tűz, és nem éled újjá talán sosem, hiszen csak egyszer kirobbanó tűzijáték volt, látványos, de üres szemfényvesztés, annak pedig csak egyszer dőlünk be. Újra és újra, ha változik persze, de ugyanannak csak egyetlen egyszer. Maradhat ugyan egy kis parázs, valami homályos árnya az érzésnek, de az már csak önmagunk amolyan nosztalgikus-fejcsóválós kinevetése, hogy milyen balgák is voltunk. Aztán persze fogadkozunk, hogy ilyen többet nem lesz, de a színház mégis újra és újra megkísért, mi pedig bedőlünk. Századszorra és ezredszerre is. Nem tudom, van-e egyszer utolsó alkalom, de én még, félek, nagyon messze vagyok tőle.
Néha viszont, talán épp miközben elvakítanak a színpadi fények és megsüketít a zene vagy a folytonos taps azokért a színes-fényes bohócokért, néha feltűnik egy-egy valódi ember is a tömegben. Először észrevétlenek, épp mert emberiek, nem pedig tökéletes maszkok, talán még ellenszenvesek is. Másodszorra ismerőssé válnak, biztonságos arccá a tömegben, harmadszorra pedig már várjuk, hogy újra eljöjjenek. Barátokká válnak, olyanná, akikkel igazi a világ, és akik a színpaddá varázsolják a szürke padlót, amin járunk. Aztán egy nap, talán negyedszerre vagy negyvenedszerre, valami megváltozik. Senki sem világít rájuk reflektort, ahogy epic filmzene sem szól értük, mégis a központba kerülnek. A mi világunk központjába. S mindez csupán egyetlen pillanat, mikor mégis lelassul az idő és megváltoznak a színek. Aztán kattan valami, mi pedig mélyet lélegezve döbbenünk rá. Talán egy halk sikoly is elhagyja a szánkat, majd félni kezdünk.
Félni, mert jól tudjuk, mostantól semmi sem lesz olyan egyszerű. Elmúlnak a véletlen érintések, az ártatlan mosolyok, a semmitmondó szavak és a gondatlan tettek, a helyüket pedig valami kényelmetlen taktikázás váltja ki, ami amellett, hogy erőfeszítésbe kerül, még csak nem is kifizetődő. Mert most már van veszítenivalónk; most, hogy a világunk új színt kapott, vágyunk rá, újra és újra látni akarjuk. És ez bolonddá tesz bennünk. Mégsem tehetünk ellene, hiszen ha egyszer megtörtént, nem lehet visszacsinálni.
De azért van ebben valami szép is. Valami nagyon szép ártatlanság, ahogy mi magunk is megdöbbenünk, mikor megtörténik. Mert nem számítunk rá. Épp váratlansága teszi olyan különlegessé. Mert nem mi akartuk, nem mi választottuk, ő talált ránk, mi pedig szép lassan vettük észre és szerettük meg. Megszerettük a szépségét, és így tökéletlenségei is kedvessé váltak számunkra. Megszerettük, hogy valódi és közeli, olyasmi, amit megismerhetünk és megérthetünk ahelyett, hogy valami homályos pont lenne a távolban, amit csak elképzelhetünk, de el nem érhetünk. S ha mégis, csalódunk, hiszen a képzeletünk szebbnek láttatta. Közelről azonban, jelmez és dicsfény nélkül semmivé válik, olyasmivé, amire talán rá sem ismerünk, de egészen biztosan olyasmivé, amit nem vártunk. Ha viszont gondosan, aprólékosan, lépésenként figyeljük meg, közelről és emberi voltában, nincs mitől tartanunk, hiszen tényleg őt látjuk majd, ha ránézünk.