Szinte már nevetséges, ahogy a újra meg újra bebizonyosodik minden egyszer már bizonyított feltevés megingathatatlan, örök igazsága.
Most épp a "minden viszonylagos" elméleté, ami az equality of opportunity lehetőségével együtt éppúgy magában hordja a kijelentés visszás kegyetlenségét. Hiszen ha alacsony a viszonyítási pontunk, amelyet nevetgélve úgy ugrálunk át, mint a földre rakott ugrálókötelet az oviban, az épp úgy visszaüt, mikor egyszer felemelik, mintha folyamatosan nyújtózkodnánk az elérhetetlen magasságok után.
Valahogy az egyik sem jó, mégsem menekülhetünk előle. Ami az egyiknek tátott szájú "hűűű" meg "haaa", azt a másik egy vállrándítással elintézi, hogy "ez csak természetes", és így leszek én egyik nap a nagy mesélő, "valaki, akinek bejött az élet", hogy aztán egyetlen nap leforgása alatt váljak azzá a szürke kisegérré, akinek nincs mit felmutatnia és aki inkább csak szemlesütve hallgat, mert tudja, hogy a sztorija nem ér fel a többiekéhez - mert ők azok, akiknek aztán tényleg bejött az élet, nem én. S mindez a nagy pál-fordulás csak attól függ, hogy kikkel vagyok. Mert a "közel 300 pontjukra" meg a biciklijükre büszke régi osztálytársak meg a híres-hírhedt "szabadidőközpontos diákok" nem ugyanúgy élnek. És telhet el három év, ez egy cseppet sem változik; maximum a kettő közt lévő távolság nőhet, aminek szakadékában néha már úgy érzem, örökre megfeneklettem. Pedig nem jó egyedül tévelyegni két út választóvonalán, még akkor sem, ha reménykeltő is a lehetőség, hogy van esélyem átnyergelni a utóbbira.
Tényleg mókás, keserűen irónikus, amolyan "It's like ten thousand spoons when all you need is a knife... Well, isn't this nice?". Valahol valóban szép mindez - olyan sublime vagy uncanny, nem pedig uncsi beautiful módon -, a ráeszmélés olyan élménye, ami által az ember újra és újra rádöbben, milyen aprócska is, milyen kiszolgáltatott a hatalmas, végtelen, a felszín alatt sosem változó világegyetemben.