Ebben a négy szóban foglalható leginkább össze az idei rövidke, kissé össze-visszára sikerült kis családi nyaralásunk. Hogy a házzal való love-hate relationshipet már ne is említsem. Ami az utóbbi időben inkább csak hate, mint love, melyben az egyetlen pozitívum - a rengeteg First World problem, mint pókok, undi ágyneműk, hangyák, és egyéb unfomfy dolgok mellett - a tény, hogy Balatonon van. Ami már úgy hiányzott!. Persze évről évre hiányzik - azt hiszem, saját patriotizmusom legnagyobb részét az adja, hogy hogy szeretem én a mi kis Balatonkánkat, illetve, hogy örökösen rá voksolok a tenger kontra Balaton kérdésben - néha olyannyira, hogy olyan butaságokra is képes vagyok érte, mint az az imonózus tavalyi siófoki hétvége... , de idén még egy löketet kapott az utána való vágyakozásom. A tavacskánk/tengerecskénk gondolata volt a legnagyobb hazahúzó erő, a gondolat, hogy a meleg itthoni nyárba jövök haza, hátrahagyva a március időjárásban megrekedt szigetlakókat (bár végül csak felmelegedtek ők is - vagyis, ismerve őket - inkább elolvadtak). De lényeg a lényeg, az egyetlen nagy piros pont maga a helyszín, nem mindennemű trails and tribulations nélkül. De persze megérte, mindig megéri - bár az immáron hivatalosan is érett öcsém kiabálós, pókgyilkolós (szinte már girlishre hajazó - de ezt nem mondjuk, mert tudom, hogy offenzívnek érezné) hadművelete most erősen elgondolkodtatott, mert ha már ő is megijed a pókok méretétől, akkor valami valóban rotten in Denmark -  ugyanakkor kicsit elszomorít a dolog, hogy miért kell mindig áldozatokat, nem-szeretem dolgokat tenni érte. Ez kicsit önző dolog tőle, azt hiszem...
De ha már picike - vagy nem picike - soklábú állatokról volt szó, íme a pozitív példa, a katicabogarak. Mert még az állatvilágban is igaz, hogy aki szép, azt szeretik, ahogy erre a tesóm rámutatott. Life is not fair. Mert pont ugyanolyan hatlábú izé, mint a többi rovar, csak éppen a róla kialakított sztereotípiák miatt tőle nem félünk, sőt, sorra mentjük ki őket a vízből - kivéve, mikor butát játszanak, és megharapnak - vagy hagyjuk, hogy ránk szálljanak és még örülünk is, hogy nem félnek tőlünk. Mert most igazi rajzásuk volt, ha akartuk volna, azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy egész befőttesüvegek megtölthettünk volna velük. Persze nem tettük. Csak néztük őket; én a magam részéről először megfigyelve a mozgásukat és a cicás mosakodásukat (?), bár arra, hogy most akkor hol a szemük, ha van egyáltalán, nem sikerült rájönnünk.
Ha pedig furcsa lények, akkor lila szörnyekké alakuló minion papoyok. Mert Gru 2-t néztünk vonatsuhogás segítette "5.1-es" hanggal, a vászon előtt átrepülő világító szárnyas bogarakkal, és sok tucatnyi pokrócba bugyolált társunkkal. A mozi élmény legemlékezetesebb része - az "If it's yellow, let is swallow; if it's brown, flush it down" wc-beli felszólítástól eltekintve - mégis az egymás mögött menetelő, rakásnyi hét törpe volt, akik a pokrócot magukon hagyva baktattak haza mellettünk  a járdán. Megéri ez ilyen, filmbe illő pillanatokért.
Mert az embernek mindig jutnak filmbe illő momentumok, még ha nem is pont azok, amiket elképzel magának. Keserédes, de mégis szép volt néhány napot arról álmodozni, hogy milyen is lenne J-vel tölteni itthon néhány napot. Végigjátszani, hogy mit is mutatnék meg neki, hova mennénk, mit csinálnánk. Még ha tudom, hogy mindez úgyse jön el. A lehetőségek azonban adottak Pesten. El kellett mennem, hogy visszatérve így megszeressem a panorámáját.