Mit ad Isten, pont mikor betöltött az oldal, hogy írhassam a bejegyzést, ért el a dal ahhoz a szóhoz, ami végül a cím is lett, és lám, milyen találó. Találóbbat, azt hiszem, hosszas gondolkodás után sem találhattam volna. Nem létező véletlenek, fuck yeah... De hogy pontosan miért is ez a cím és mi olyan találó?
Hát, csakúgy, mint a katicánál, ismét egy koncertélmény.
Bár az egymást érő koncertes bejegyzések lassam már azt a hazug látszatott fogják kelteni, hogy nagy fesztiválózó vagyok, pedig, the ugly truth is, életemben egyetlen fesztiválon voltam, ott is már jó néhány éve, gyerekként, családdal. (Ha valakit érdekel, a Sziget volt - persze tizenhárom-tizennégy évesen még nem egészen az jön át belőle, mint most, nem beszélve arról, hogy a legjobban a karaoke színpad kötött le... shame on me, tudom, de kicsi voltam.) Nem mintha nem mennék szívesen fesztiválokra, de az egy egészen másik történet, hogy miért nem lóg mégse legalább három fesztivál karszalag a csuklómon.
Lényeg a lényeg, koncert. Koncertélmény, vagy ha úgy tetszik, koncert review. Bár voltaképpen nem is a koncertet magát szeretném méltatni - hiszen azt élvezni kell, tombolni és sikítani, üvölteni közben, nem pedig retrospect blablázni róla -, sokkal inkább arról írni, ami szöget ütött a fejemben, miközben ütemesen ringtam a tömeggel az Illúzióra. Hogy mekkora illúzió is ez az egész, meg mennyi marketing. Amolyan Jack Sparrow-féle ámítás, és mégis milyen jól működik. Nálam legalábbis tökéletesen. Mint kiderült, még mindig; pont ugyanúgy, ahogy régen is. Bár azért valahol örülök, hogy vannak dolgok, amik nem változnak és nem vagyok a ma olyan divatos félévenkénti stílusváltás rossz példája. Nekem a jó zene évekkel ezelőtt is ugyanaz volt.
Other thing: azok a világot jelentő deszkák és az a tizenöt perc hírnév. És a hatalom. A hatalom, hogy egyetlen szavadra ugrik több ezer ember és örömmel teszik, mert a kedvedben akarnak járni. Egymást lökdösve ugrálnak, hogy a színpadról lenézve végre észrevedd őket, nem tömegként, hanem egyesével, és a szemükbe nézve meglásd őket. Valóban őket. Persze jól tudják, hogy valószínűleg sosem fogod látni őket, mégsem adják fel, és mikor széttárt karral kinyújtod a kezed vagy belebámulsz a közönségbe, szentül hiszik, hogy valójában csak értük nyúlsz és csak rájuk nézel. És mind ezt várják, csak ezt akarják. És miért? Mert jól mutatsz a színpadon, jó hangod van és egy még jobb marketingesed, aki felépítette az imidzsedet. De nem akarok rosszmájú lenni, hiszen a saját kedvencemről beszélek, és magamat is beleértem abba a reménykedő tömegbe - nem beszélve arról, hogy valakinek az alapvető sármja/bája és bolond természete is éppúgy kell, mint alapanyag, mint az X-vegyszer Puszedlinek -, az pedig távol álljon tőlem, hogy lebecsüljem a tehetségét, hiszen soha senki hangja nem volt még olyan hatással rám! Mindennek ellenére szilárdan hiszem, hogy a hősünk is csak egy ember, aki - hiszen látjuk - éppúgy megizzad a koncert közben, mint mi, öregszik is, rossz napjai is vannak, szóval messze nem tökéletes. A színpadon mégis ereje és hatalma van, és az alatt a két óra alatt képes irányítani minket.
Hát ezért élmény egy koncert, s még milyen élmény, ha a jó a zene és a show mellett még ilyen filozófikus gondolatokat is ébreszt bennem. De viccelek ám persze, a koncert azért jó, mert gondolkodás nélkül lehet ugrálni és felszabadultan kiabálni a dalokat, még akkor is, ha borzalmasan fals hangom van. Mégsem haragszanak meg a zenészek. Sőt, akkor sem, ha "napszúrást kapva" a közönség még a kedvenc dalszöveget is elrontja. Istenem, milyen őszintén mosolyogtam ezen még két-három számmal később is, ha eszembe jutott a bakink. Kössz, hogy nem sértődtetek meg!