Te ködös, nyirkos november, ti kedves, borzongató íres őszi napok, de gyönyörűek és felvillanyozóak vagytok. Zöldbe vonjátok, szitáló esővel homályosítjátok a tájat, majd tejfehér köddel satírozzátok el a körvonalakat, engem pedig a tavalyi télbe küldtök, ahol olyan, de olyan szép volt minden.
Ne bánkódjatok, hogy "olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, (mert) akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük" /Fekete István/.
