Volt egyszer egy vihar és volt egyszer egy emberséges óra. Mintha a jégesővel az emberek lelke is előkerült volna a lakattal őrzött széfekből. Lassan bújtak elő, először félve, ki-kikandikáltak a zsebekből, hunyorogtak és remegtek kicsit, de aztán megrázták magukat és emelt fővel indultak neki a küldetéseiknek. Volt, aki buszjegyet kapott, másnak helyet szorítottak, néhányan még ülőhelyet is találtak ott, ahol máskor nem lett volna, de olyan is akadt, akinek nemes egyszerűséggel egy esernyőt nyomtak a kezébe. Az emberek egy kicsit megkönyörültek egymáson. Nem örökre és nem is az egész világon, csak néhány fél órára és csak egy hév kocsijában, de ez is elég volt. Elég, hogy amikor a vihar után az ég kitisztult és a nap újra előbukkant, az emberek mosolygósabban, könnyebb szívvel, reményteli gondolatokkal indulhassanak haza. Mert egy nehéz órában megszületett a hév közössége.