Takarítás közben rátaláltam egy régi naplómra 2003-ból. Elcsábultam és belelapoztam. Egy kislányt találtam benne, aki egyszer én voltam, még ha nehéz is elhinnem - bár talán mégsem annyira, hiszen annyi mindenben hasonlítunk, még ha sok másban ma már különbözöm is tőle.
Eltelt tíz év, kimondani is hihetetlen, hiszen emlékszem magamra, ahogy ugyanitt ülök az ablak előtti asztalomnál és körmölöm a sorokat. Ugyanakkor viszont... ugyanakkor annyi minden történt és annyi minden megváltozott. S közben oly kevés. Hisz épp itt ülök most is, az életem mondhatni, ugyanaz, csak apró mintákat rajzolt bele az élet.
Tíz év eltelt, nőttem pár centit - bár nem sokat, s most már asszem, ekkora is maradok -, a hajam is más színű, szedem a szemöldököm és festem az arcom, a ruháim is mások, hiszen a divat is változott (visszagondolni azokra a haspólókra meg az extra bő trapéznadrágokra, amiket úgy imádtam... uhh - btw, már hordok melltartót is), de voltaképpen ugyanaz vagyok. Ugyanannak a szobának ugyanaz a nagy álmodozója, aki akkor voltam. Most is itt ülök, és írok, igaz, már gépen, nem füzetbe, s a szavaim is egészen mások, a mondatok hosszabbak, talán kifejezőbbek, az érzések azonban épp olyan őszinték, mint régen.
Ma már jobban írok, ez tény. Változás. (Nem tagadom, mókás volt olvasni a tizenhárom évesen körmölt soraim tőmondatait és a végeláthatatlan szóismétléseket - nem beszélve a sok ömlengést bizonyos ügyeletes sztárokról, osztály- és iskolatársakról...) Meg az is, hogy leérettségiztem, ami hetedikben olyan messzinek tetszett, hogy el sem tudtam képzelni (de talán még csak bele se gondoltam), hogy egyszer megérek majd rá. Hát megértem.
Bár előbb az általánosból ballagtam el, és ugyanabban az épületben - bár önmagam egy kissé szomorúbb, szürkébb kevésbé összeszedetlenebb kiadásában - végigjártam a gimi néha talán túl hosszú öt évét is. Az osztály más lett, egy kicsit megint rosszabb, mint az előző, és én még lejjebb süllyedtem a társadalmi táplálékláncban (még jó, hogy nem volt több osztályváltás, mert még néhány alkalom és a Cápamese Oszkárjának szintjén végeztem volna: valahol a planktonok után, közvetlen a kövek alatt...) Persze ne legyünk igazságtalanok, voltak jó napok is. Főleg az első évben, amikor még minden olyan újnak és egyszerűnek tűnt a zászlós terem idézetes falát ("Just be yourself and you get the world") bámulva. Aztán ott volt az a két felejthetetlen nyári kirándulás, amelyek az Szépia-táboroknak és a negyedikes angol tábornak szép emlékekben gazdag, méltó utódai lettek. De voltak átlagos, unalmas napok, izzasztó tesiórák, bólogatós-mosolygós maszkos, értetlen fizikák, morgós rajzok, szigorú, majd kevésbé szigorú röpi edzések és néha sírós ének órák, ahol Edina néni nem védett meg. És ott volt még a végzős év annak minden örömével és nyűgével együtt, jelentkezési lapokkal, izzadsággal, könnyel, tüllel és hajlakkal, ahogy azt kell.
Aztán az egyetemi évek is megkezdődtek, bár kicsit talán döcögősen (és valahol épp oly szomorúan, ahogy anno a gimi - ezek a deja vu-k üldözni látszanak, de remélem, nem nő tovább a számuk, mert bőven elég volt a keserédes 'backup plan' sulikezdésekkel), mégis minden félév hozott magával valami újat. Megtanított valamire. Minden egyes nap (a gimi napjai is), minden élmény, kaland, szép emlék és kudarc, mind-mind adott valamit az életemhez, ahhoz, aki ma vagyok. Sokukat visszakívánom, néhányukat szívesen elfelejteném, de mindről tudom, hogy egyformán fontos volt. Kellettek. Hiszen általuk, az eltelt évek alatt, ha okosabb nem is, de talán bölcsebb lettem.
Közben nemcsak az osztálytársak és a sulik, de a fiúnevek is változtak, gimire "érett" eszem számokból betűkké változtatta őket, majd a legtöbbjük a homályba veszett, s csak néhányan maradtak, akihez még ma is el-elkalandoznak a gondolataim. Tőlük is tanultam. Az életre nevelt minden hozzájuk intézett kimondott és kimondatlan szavam és gondolatom. Egy valami nem változott, s az a vágyakozásom arra az egyre, aki a másik felem lehet. Mert a hosszú évek alatt őt, úgy tűnik, hasztalan kerestem. Jól eltévedhetett, vagy pedig én jártam körbe-körbe, de nem találkoztunk. Ez még a jövő ígérete. Mert ígéret, ezt bizton hiszem, és nem hiú ábránd, érzem, hogy már közeledik, csak nehéz megfejteni a titkos térképet, ami hozzám vezeti. Na meg én se egykönnyen tanulok ebben a témában - bár azért igyekszem. Legalábbis mindig megfogadom, hogy majd most. Ki tudja, egyszer talán csak sikerül.
De ha van is olyasmi, ami nem változott, azért vannak vágyak, amelyek beteljesültek.
Utaztam. Megjártam Angliát és Ausztriát-Olaszországot azokban az ominózus nyári táborokban, majd egy bajai néhány hétben egy egészen más világba nyerhettem bepillantást, alig egy éve pedig repültem is. Elmentem egy varázslatos zöld szigetre, ahol tényleg szabadon szárnyalhattam. (Hogy haza kellett jönnöm, amivel a szárnyalás is megszakadt, az egy másik lapra tartozik...) Ragyogtam is, tündököltem egy mesés báli ruhában, amikor tényleg gyönyörűnek és felszabadultnak éreztem magam és egy cseppet sem zavart, sőt, kifejezetten élveztem, hogy minden szempár rám szegeződik. Új barátokat szereztem, bár néhány régi elveszett, s őket talán sosem adja vissza az élet, de ez nem baj, hiszen, ha utunk közös folyására csak ennyi volt kiszabva, akkor már mindent megtanultunk egymástól és megéltünk együtt, amit lehetett. Az új ismeretségek között viszont vannak egészen meglepők is, mint a tanárokkal kötött barátság, amire tizenhárom éves önmagam csak hüledezne. Pedig létezik ám.
És még egy naplóbeli vágyam teljesült. Az öcsém a bátyámmá vált. Épp ahogy akkor öntudatlan firkálgatásom közepette egyszer megjósoltam. Nemcsak, hogy bőven túlnőtt rajtam, de egyenlő partnerek lettünk, olyan társak, akik a Lorelai-Rory-pároséhoz hasonló, külön titkos nyelvet beszélnek és egymás legfőbb bizalmasai.

Szóval nem panaszkodhatom, bár nem kalandosan, eddig kielégítően alakul az életem.