"Az írás segít."

Egy nap híján egy hónapja ezzel a könnyelmű kinyilatkoztatással kezdtem egy bejegyzésemet, de csak azért, mert nem volt jobb ötletem; nem is igazán hittem benne, hogy tényleg a segítségemre lesz, de kiindulópontnak éppen megfelelt. Ahogy egymás után nyomkodtam a billentyűket, jöttem csak rá, hogy tudatlanul is igazam lett, hiszen tényleg jobban éreztem magam tőle.
Amit viszont akkor még csak nem is sejtettem - még az el-elkalandozó, talán kissé (na jó, meglehetősen) letargikus hangulatú poszt végén se - az az, hogy tényleg mennyit segít. Hogy maguk a leírt szavak vagy inkább az elhatározás, azt ugyan egyelőre nem tudnám megmondani, de tény, hogy mióta kiírtam magamból mindezt és eldöntöttem, hogy az új évvel - ha új életet nem is kezdek - új lapot nyitok az életemben, és nem fogok többé könnyes szemmel fényképeket nézegetni egészen addig, amíg egyszer csak a múltban élő macskás - vagy mint ahogy a napokban láttam, virtuális macskás - depressziós, magányos nőszeméllyé válok, hanem változtatok a gondolkodásmódomon, és észben tartva a tanultakat, előre fogok nézni. Mert bár ez ijesztőbb, valójában ez az egyetlen irány, amerre tarthatunk.
Mindehhez persze át kellett esnem az elengedés nehézségein és a keserű mélypontokon, ez elkerülhetetlen része volt a dolgoknak, melyek a mai naphoz vezettek. A mai naphoz, amikor már úgy tudok gondolni az élményekre és emlékekre, mint hatalmas ajándékra, amit kaptam, és ami az elmúlása feletti kesergés helyett sokkal inkább a viszonzást érdemli meg. Ezt pedig hogy is máshogy tehetném meg, minthogy nem felejtem, mi mindenre tanított az az időszak, mi mindent éltem át, ami által több, tapasztaltabb, bölcsebb (és talán türelmesebb, elfogadóbb, szélesebb látókörű, kitartóbb, bátrabb, erősebb...) lettem és igyekszem a lehető legjobbat kihozni mindebből.
Nekem talán kicsit több idő kellett, hogy hazaérhessek, mint a többségnek - bár ezt nem tudhatom, mert ahogy a Facebook erre olyan nagyon jó példa, örömének mindig hamarabb ad hangot az ember, minthogy a bánatáról, fájdalmáról tudósítson, hiszen mind elismerést várunk, nem pedig szánalmat -, mert (eufemisztikusan megfogalmazva) "magas érzelmi intelligenciával rendelkezem", emellett pedig örök álmodozó vagyok, de jelentem, most már két lábbal a földön állok. Végre tényleg hazaértem.
Vannak terveim, melyek akárhogy alakulnak az elkövetkező hónapokban és  bármelyik válik majd valóra közülük, szép lesz, mert minden lehetőség nyújt pozitívumot; és vannak feladataim, amik segítségével a földön tudom tartani magam. A szürke hétköznapokat fel-felváltó időnkénti eseménydús időszakokat pedig minden cseppjében átélem és kiélvezem, hiszen úgy feltöltenek, hogy tudok belőlük élni, miközben a következőket várom; mert lesznek még, ebben - a élményekkel teli január közepe óta - egészen biztos vagyok. De ha várnom kell rájuk, az sem gond, mert kellenek a hétköznapok, a nyom nélkül elsuhanó órák és percek, hogy értékelni tudjuk a különlegeseket - na meg ha életünk minden egyes napjának minden részletére emlékezni akarnánk, szétrobbanna a fejünk a túl sok mindentől, szóval ha úgy vesszük, így egészségesebb is az emberi lét.