Néha Csodaországba nem egy nyúlüregen át vezet az út. Van, hogy nemes egyszerűséggel egy lépcső vezet le egy pincébe - igaz, meglehetősen impressive pincébe. Nem is biztos, hogy az még a szó szoros értelmében vett pince. Alaksor inkább. Vagyis Csodaország. Ott jártam pénteken. Modern Csodaországban.

Bár ha úgy vesszük, nemcsak az alaksor, de az egész ház is Csodaország volt. Dzsungeles, minden földi jóval jócskán telezsúfolt, egy kissé talán felvágós, de mindenképpen olyan világ, amit a legtöbben szó nélkül elfogadnánk. Főleg, miután bekukkantottunk az infraszaunába vagy meglestük a BMW-t a garázsban. Igaz ugyan, hogy - ahogy egyetlen tisztességes Csodaországra - erre is igaz a mondás, miszerint "We're all mad here", és bár egy kis őrültség még talán jó is, azért van egy határ, amit talán nem ér meg az a sok csecsebecse, de még az alaksori magánlakosztály se. És akkor ott is vagyunk megint, a világ kérlelhetetlen, kegyetlen és kikerülhetetlen egyensúlyra törekvésénél.