Egész gyerekkoromban egy kisfiú lakott a hűtőnkön. Egy dagi, mosolygós kifiú, akinek furcsa, valószínűtlen neve volt - olyan, amilyet csak filmekben használnak. Azt mondták, messze lakik a családjával és hogy rokon, valami unokatestvérféle. Nekem mégis csak a fiú volt a hűtőről. A fiú, aki a pillanatba merevedve nézett rám valahányszor kimentem a konyhába. Mindig ott volt, velem együtt nőtt fel, mégsem tűnt valódinak. Csak a nevét tudtam és pár pillanatot láttam az életéből, ahogy a fotók évről évre sokasodtak. Néha kedveltem, néha nem igazán. Nem hiszem, hogy barátok lettünk volna, hiszen mindig csak nézett, de sose szólt hozzám. Nem voltak szavai.

Azt hiszem, sose hittem el igazán, hogy valóban létezik. Olyan távoli volt, egészen mintha valami más világból való lenne: egy filmekből, álmokból és pénzből épített világból, amit nem tudtam elképzelni bármennyi filmet láttam is róla. Nem olyannak tűnt, mint ami tényleg valódi lehet. Egészen mostanáig, hiszen életre kelt. A fiú nálunk járt. A képnek a hűtőről azóta be nem áll a szája. Most már barátok vagyunk.