Úgy tűnik, ez a bloggerek estéje, pontosabban közülük kettőé. De nevezzük őket inkább íróknak, hiszen egyikük magasra tört, egészen a New Yorker hasábjaiig; másikuk pedig bizton hiszem, hogy keserű humorával, melodramatikus lelkével és művész alkatával ha akarna se tehetne mást, szintén magasra fog törni. Őket olvastam ma este. Őket olvastam és elképesztettek a szavaik, amelyek olyan kimagyarázhatatlanul aktuálisak voltak. Hiszen mi ez, ha nem sorszerű, ha egy egész napos álláshirdetés böngészés és cv upgradelés váratlanul kellemes mellékhatásaként az ölébe pottyannak egy kedves barát sorai, bennük az önéletrajzokról írt ironikus gondolatokkal. Vagy a bölcsészlét kihívásaival, amit én is épp így fogalmaznék meg (na jó, talán kevésbé ilyen frappánsan, de szívemből szólt), ha egyszer komolyan papírra vetném róla a gondolataimat. Vagy ha már itt tartunk, hetek óta a szikrát keresve nem egy, de rögtön két "jó partiban" épp erről szól a napok óta elolvasni vágyott novella.

"But it became clear very quickly that I’d underestimated how much I liked him. Not him, perhaps, but the fact that I had someone on the other end of an invisible line. Someone to update and get updates from, to inform of a comic discovery, to imagine while dancing in a lonely basement, and to return to, finally, when the music stopped." /Marina Keegan: Cold Pastoral/