„Ahhoz, hogy egy történetnek sose legyen vége, el kell kezdődnie…” – a rádió egyik előzetese napok óta ezt harsogja a fülembe, úgyhogy lassan kezd egészen hozzám nőni (#amédiahatalma).

Mert hát amilyen elcsépelt és közhelyes, épp annyira igaz is – ahogy ez ezekkel általában lenni szokott.

Ahhoz, hogy egy történetnek sose legyen vége, el kell kezdődnie. Vagy akár ahhoz is, hogy egyáltalán véget érhessen. Először el kell kezdődnie. Ez a sorrend, amit nem lehet felcserélni, bárhogy akarjuk is. Bárhogy akarom is, akár évek óta.

Miután a napokban egy barát úgy beletrafált ártatlan kérdésével, nem bírom kiverni a fejemből a hideg zuhanyos felismerést, hogy hát igen, végül is sose volt semmi – ha úgy vesszük. Nem, nem csak ha úgy vesszük, egyébként se. Nem volt és… vége a gondolatmenetnek. Én mégis évek óta „pontot akarok tenni az ügy végére”, pedig lehet, hogy még eleje sem volt soha.

Let the clock finally strike thirteen!

Akárhogy is, ez a pont most talán elérhető közelségbe került, közelebb, mint valaha. Nem mondom, hogy teljesen biztos vagyok benne, hogy sikerül, de hosszú ideje ez lehet az első igazi alkalom. Nem képernyő előtt vacillálós vagy szülinapi köszöntős, hanem igazi, fizikai kontaktus – még ha csak esetlegesen is. Ezt pedig ki kell használom, egyszerűen muszáj.

Muszáj, mert ha a legcsekélyebb esély van rá, hogy lezárhatom ezt a talán soha el sem kezdődött dolgot, és végre tényleg továbbléphetek, már megérte, és muszáj, mert a látni szeretném. Egyszerűen kíváncsi vagyok rá. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg olyan-e, ahogy a fejemben él, vagy hogy évekig csak egy szép ruhákba és kedves szavakba öltöztetett árnyat kergettem. Úgy érzem, ezt a választ már igazán megérdemlem. Nem is tudom mióta ez volt a legkönnyebb döntés, amit meg kellett hoznom, ennek pedig már önmagában jelentenie kell valamit.

Persze bevallom, félek is. Annyi mindentől félek. Félek, hogy csalódom, mert nem lesz ott, vagy hogy csalódom, mert ott lesz. És attól is félek, hogy nem csalódom benne, hogy tökéletes lesz és akkor mihez kezdek? Nem döngethetek zárt ajtókat, de még ha meg is tenném, és célt érnék se lenne értelme. Bármi alakulna is, csak pár hónap lehetne. Az én tündérkeresztanyám csak augusztus végéig adott kimenőt, aztán éjfélt üt az óra, és vár a nagy kaland Nr. 2, ahová nem vihetem magammal.

Szóval mindenképpen intense élmény lesz, és valószínűleg fájni is fog. De a döntést meghoztam; ha úgy tetszik: a gép forog… úgyhogy akár így, akár úgy, két hét múlva kiderül.

Mire tizenhármat üt az óra, vajon kiderül, hogy létezett-e valaha Sarah&Jareth?