Honnan tudhatja az ember, mikor süllyedt túl mélyre? Honnan tudhatja, mikor jött el az a pont, ahonnan a lejtő már csak lefelé létezik és nincs felkapaszkodás? És ugyan hogy történik ez? Megtörténhet mindez észrevétlenül?
Egyik percben még bizton állítjuk, hogy igen, a léc magas, a fal szilárd és bevehetetlen, a másik pillanatban aztán úgy omlik hamuvá, hogy észre sem vesszük. Mikor pedig már darabokra hullott, nem tehetünk mást, minthogy értetlenül nézünk magunk elé, hogy vajon most akkor mi is történt. Bámulunk és keressük a választ, ami pedig nagyon ritkán jön – pedig ha tudnánk, hogy legtöbb esetben mindig az orrunk előtt van. Talán most is, én mégsem látom.
Csak egy dolgot látok: azt, hogy ma megváltozott bennem valami. Belül. Megrepedt a fal és lezuhant az acélbiztosnak gondolt léc, amit oly régen állítottam fel – csakis a legjobbaknak. Nekik nem kellett, nem is próbálkoztak vele, majd sokáig árválkodott, mert mások képtelenek voltak megmászni, most pedig egy olyan jut át rajta a legkisebb erőfeszítés nélkül, akiről sosem gondoltam volna. De mégis megtette. Elég volt néhány mosoly, egy-egy kedves megjegyzés, érdeklődő kérdés és a lelkesedés, ami nekem szólt. Nekem, hah. Bármilyen más emberi lénynek is ugyanez járt volna tőle, a sors különös iróniája csak, hogy pont én voltam ott. Ez egyszer talán a jó helyen. Mert jó volt, ezt kár is volna tagadnom. Meglepő volt, furcsa, de jó is. Ott és akkor nagy is az.
Csak később, mikor visszagondoltam, jöttem rá, mi is történt valójában. Akkor értettem meg, hogy leomlott a fal. A fal, ami mögé oly sok éve elrejtőztem, hogy majd csak akkor jöjjek elő, ha megérkezik a megfelelő alkalom. Most mégis egy puszta véletlen, egy kis kedvesség a tudtomon kívül, minden előzetes figyelmeztetés nélkül csalt elő. Ez pedig felkészületlenül ért.
Aztán persze a pillanat elmúlt, én kiszálltam a nyeregből és hazajöttem, a nyár pedig vágtázva rohant el mellettem, miközben néha-néha kárörvendve nézett vissza a távolból. Pont most, amikor a leginkább vágyom, hogy térjen vissza. Csak egy kicsit maradjon még, csak egy kicsit vesse ránk olvasztó sugarait, hozza vissza az émelyítően forró napokat. Csak lenne újra június! Ha ez akkor történt volna...!
Közben pedig megriadok magamtól, hogy is gondolhatom ezt. Hogy juthat ilyesmi egyáltalán az eszembe? Ő és én? Hisz ez nevetséges. És mégis. Vonz a kíváncsiság, fűt a tudatlanság, hogy mi lett volna, ha...
Ha „mi”?, vetődik fel az evidens kérdés. Ha korábban találkozunk? Ha megismerjük egymást? Ha együtt múlatjuk az időt? Nem, ezek mind felesleges kérdések, a korlátolt emberi gondolkodás szánalmas próbálkozásai arra, hogy nemcsak megállítsa, de visszapörgesse az időt. Hiszen kit érdekel, mikor már elmúlt a pillanat és ennek megváltoztatása lehetetlen?
Persze kacagnom kell – s ebben a nevetésben nincs semmi örömteli – ha arra gondolok, hány pillanat volt már az életemben, lényegtelenek és nagyon fontosak, mikor azt kívántam, bár újraélhetném, bár újra megpróbálhatnám, akkor mindent máshogy tennék. Most pedig azért kérem vissza az időt, hogy egyáltalán megpróbálhassam.
Eddig szilárd, biztos talajt éreztem a lábam alatt, de most úgy húzták ki alólam, mintha csak vékony papírlap lett volna, én pedig meglepődve értem földet a porban. Hát ő lenne? Ő lett volna? Az nem lehet! És nem is, persze tudom én – az eszemmel tudom. De mégis. Csak ennyi kell? Ennyi és végem? Ilyen mélyre süllyedtem? Azt első embernek, aki úgy kezel, ahogy elvárható lenne, a karjaiba hullanék tekintet nélkül arra, ki vagy mi is ő? Az nem lehet! És mégis...
