Egy teljes évszak elszaladt, mióta nem jártam erre.

Talán adhatnék magyarázatot, talán nem. De talán nem is fontos. Hiszen, aki olvassa, azt úgysem a kifogások érdeklik, hanem a valódi szavak, s általuk én magam. Én pedig sosem szerettem magyarázkodni.

Így hát az ősz eltelt, itt némiképp nyomtalanul, amit kicsit sajnálok, mert gyönyörű tud lenni ez az évszak, ha másért nem, hát a színeiért mindenképp. Hányszor, de hányszor sétáltam hazafelé az avarban arra gondolva, milyen jó is lenne ezt megírni. Aztán persze ebből nem lett semmi – kivéve egy kis elraktározott ihletet a hosszú bigyómhoz –, mert hazaérve nem az őszről írtam, hanem többnyire nyelvészetről, irodalomról és egyéb kötelező dolgokról. De legfőképpen nem magyarul.

Talán ez hiányzott, hiányzik a legjobban. Érdekes és élmény ez az angolul „mindent” dolog, de azért le sem tagadhatnám, hogy magyarul tudok igazán megszólalni – akár szóban, de leginkább írásban. Talán ez majd idővel változik, de az is lehet, hogy nem. Nem is tudom, melyik lenne a jobb, valószínűleg a második. De ebbe most nem megyek bele, nem filozófiai értekezést szeretnék írni, csupán csak mesélni egy kicsit. Na meg hát fáradt is vagyok már az ilyesfajta érveléshez.

A suliról azért sem akarok több szót szólni, arról panaszkodni vagy azon keseregni, hogy milyen nehéz, mert hát szilárdan hiszek abban, amit egy (a számomra örök érvényűvé vált Gilmore Girls) párbeszédből tanultam:

- Milyen a suli?

- A suli nehéz...

- Az a dolga, hogy nehéz legyen. Az életre készít fel.

Te mondtad, Logan, én pedig hiszek neked. Vagy legalábbis el akarom hinni, mert ez erőt ad. Sosem panaszkodtam az érettségi nehézsége miatt sem (az volt az elvem, hogy még senki sem halt bele, én sem fogok; plusz én tettem olyan magasra a lécet), s ugyanígy vagyok – a legtöbb esetben – az egyetemi tanulással is. Ha mégis panaszkodom, annak nem a tanuláshoz van köze, hanem valami egészen máshoz...

Mikor eldöntöttem, hogy most már csak azért is írok ide, még az ősz volt. Azóta azonban az itt hagyott. Nem mondom, hogy nesztelen suhant, sem azt, hogy én tudtam csupán ittlétéről – akármilyen szép is lenne Ady-t idézni –, de tény, hogy elmúlt. Hogy pontosan mit hozott nekem és mit vitt belőlem magával, nem tudom, nem tudhatom; de biztos vagyok benne, nem tűnt el nyomtalanul, még ha a felszínen így látszik is. Új tapasztalatokat, felfedezéseket, ismeretségeket, újra találkozásokat, vágyódást és néhány álmatlan éjszakát biztosan kaptam tőle. Félelmet, szorongást, majd felengedést és bizakodást.

S még egy dolgot, még pedig a báli szezont, ami esetemben gólyabálok képében látogatott el az idén. Háromszor vehettem fel életem első báli ruháját, háromszor fájdult meg a lábam a magassarkúban – de csak egyszer tapostak le vele: bár ez is bőven elég volt, hogy színváltós lábujjat kapjak néhány hétre –, és háromszor ölelgettem mindenkit a legnagyobb lelkesedéssel. Na jó, most hazudtam. Talán a lelkesedésem mértéke nem volt mindig azonos, de ez elnézhető, azt hiszem. Ahogy tőlem már jól megszokott, volt nevetés, türelmetlenkedés, késés, ügyetlenkedés, még több nevetés és egy kis sírás – de legalábbis elérzékenyülés. Nem tehetek róla, nem tudok máshogy reagálni rá, nem tudom megszokni. De köszönöm Neki, Nekik!

Hogy az ősznek mennyire vége, azt két napja utolsó bálból hazafelé érezhettem igazán. Rég örültem már ennyire a takarónak! Azóta már az első hó is leesett. Ha most kinéznék az ablakon – amit nem teszek, mert korom sötét van és úgysem látnék semmit –, valószínűleg már nem sokat látnék a tél legelső apró hírnökéből, talán csak a cipője nyomát, de akkor is megérkezett. A tél itt topog a kapuban, én pedig tárt karokkal várnom – várnám, ha nem hozná ezt a borzasztó hideget is magával. Így egy kis keserűség is keveredik az örömömmel, de hát az élet nem fenékig tejfel, mint tudjuk. Mindenesetre tegnap éjszaka vidéken két dunyhával aludtam. Ha a tél hajlandó megvárni, amíg veszek meleg hosszúkabátot, nem is lesz több panaszom.