Pont egy éve volt. Egy éve és néhány napja – bár ha jól belegondolok, talán pont egy éve ezen a napon ért a felfedezés. Mert hát mindig kell néhány nap. Néhány nap felocsúdni, felfogni, eltöprengeni és megérteni. Bár őszintén szólva én sosem értettem meg és egyre inkább kezdek kételkedni, hogy valaha is megértem. De ez talán nem is baj.

Azt hiszem, még nem is meséltem az én kis saját bejáratú felfedezéseimről. Időről időre, ha nagyon sokat gondolok valamire és akárhogy próbálom, nem tudok a dolog mögé látni, nem tudom felfogni, néha csak úgy megtalál a megoldás. Nem az, amire számítok, legkevésbé sem az, amit várok, de egy sokkal jobb. Jobb, mert egészen más, mert új és mert hivatlan. Mindig igazán meglep, ahogy rám talál. Nem kell hozzá több, csak pár pillanat, néhány röpke lélegzetvétel, egy-két pislantás és már meg is érkezett. Hangtalanul, észrevétlenül, de örökre nyomot hagyva. Hát íme, ezek az én kis felfedezéseim. Legtöbbször jók, néha szomorúak, másszor komolyak és nagyok, de mindig váratlanul, s a legjobbkor jönnek.

Néhány napja újból megtalált egy ilyen felfedezés. Először szomorú volt és gyötört a tudata, fájt az igazság. Fájt az előtte lévő néhány nap is, annak élményei, eseményei, emlékei és a múlt nosztalgiája. S leginkább az fájt, ami nem lehet az enyém. De tegnap éjszaka, hajnal ban megmentett a bánkódástól az ébrenlét. Nem bírtam ki; akármilyen önmegtartóztató és kitartó vagyok is, van, amiben nem tudom emberelni magam. Talán mert nem is akarom. Így hát olvasgattam. Olvastam rejtett, titkos üzeneteket. Szavakat Tőle. Nekem.

Nem, nem szerelmi vallomások voltak, hisz nem egy filmben élünk. Csak szavak voltak, általában rövidek (amiért mindig nehezteltem Rá), sokszor csupán félszavak, máskor értelmetlenek vagy kétértelműek, de sosem egyszerűek. Viszont mindig egyenesek voltak. Fájt őket olvasni, ahogy minden fáj, ami rég volt, szép volt és már nincs. De tanítottak, s minden alkalommal, mikor újraolvasom őket, tanítanak. Mindig ugyanarra, századszor is. Mégis mindig meglepnek, mert mindig elfelejtem az értelmüket. Mindig megfogadom, hogy ezúttal emlékezni fogok, de aztán sosem sikerül. Tudom, hogy most sem fog, viszont egy ideig mégiscsak tudni fogom. És ez jó érzés.

Jó érzés, hogy bár nem tettem semmit és ezt bánom; de örülök, hogy nem tettem meg, amit valószínűleg megtettem volna, ha alkalmam nyílik rá. Számomra is zavaros, mit is érzek ez alatt, de ez az igazság. Az igazság, az Ő igazsága: ne légy komoly! Mintha a Buliszerviz főszereplőjét hallanám: „Ne vedd túl komolyan az életet, úgysem éled túl!”. S bár tudom, nem élhetünk minden pillanatot így, de Vele kapcsolatban mégis ez a helyes döntés. Az egyetlen, ami célt érhet. Kár, hogy sosem voltam képes így állni hozzá és csak most jöttem rá, mikor már késő. De hát jobb később, mint soha, nem igaz?

Csak mosolyogj, akkor is ha fáj, nevess és örülj, légy magabiztos, sose kételkedj magadban és hidd el, mennyit érsz! Ilyen egyszerű. Ilyen egyszerű? S ha ez nem én vagyok? De mégis, látom, érzem és tapasztalom, hogy mégis ez a kulcs. Tudom, hogy igaza van, legtöbbször mégsem megy a megvalósítás, mert mindig van valami, ami miatt szomorú leszek.

Azt hiszem, ez az én keresztem: kettőt kívántam, egyet sem kaptam meg. Talán, mert nem tudom a fontossági sorrendet. Egyszer az egyik, másszor a másik a jobban vágyott kívánság. Most éppen Ő, aki nem tud táncolni...

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy az a két busz csak kétszer keresztezi egymás útját egész útvonala során. Nemrég azt mondta: sosem tudhatod, hiszen nincsenek véletlenek. Talán évek múlva, majd egyszer még visszatér. Hát ha így lesz, megígérem, hogy mosolyogni fogok, nem leszek komoly, nem vonlak kérdőre, csak örülni fogok!

Megígérem! Megígérem Neked!