A nővérem húga – a film és a könyv

Jodi Picoult történetének mindkét változatával volt szerencsém megismerkedni az elmúlt hetekben. Tőlem szokatlan módon viszont ezúttal a film volt az első; a könyv csak alig három napja került a kezembe – s sajnálom, hogy hamarosan vissza kell adnom. Pedig ez egy igazán polcra illő könyv...

Pont egy hónapja és egy napja (július 21.-én – ha ez mond bárkinek bármit is; nekem azt jelenti: „pontok”) néztem meg a filmet. Nem túl fényes hangulatban érkeztem épp egy barátnőmhöz, ahol az apukájának szavai sem sokat dobtak a kedvemen – őszintén szólva, inkább tovább fakították, még ha nem is szándékosan -, bár ezt folyékony formában igyekezett helyrehozni, majd magunkra hagyott minket, ahogy eredetileg képzeltem. Persze előtte meghagyta, hogy nézzünk valami jó filmet, de ne drámát, hiszen ahhoz elég bekapcsolni a tévét, a rádiót, kinyitni az újságot vagy akár kilépni az utcára. Nézzünk valami vicceset, az jót fog tenni nekünk! (Vicces, hogy a szülők néha mennyire mellélőnek abban, mire van szükségük a gyerekeknek.)

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy nem hallgattunk rá. Persze nem tudatosan, de vagy egy órányi válogatás után újra és újra a Nővérem húga került a kezembe. Az „esélyes” kupac dugig volt a szokásos vígjátékokkal és a könnyű semmiségekkel, de én valami másra vágytam. Valamire, ami többet ad, mint néhány „gyöpös” második legénybúcsúja vagy a Beckur família legújabb ökörködése. Valamire, aminek van értelme, tényleg van.

Előzetesen hallottam már erről a filmről, bár akkor úgy gondoltam, határozottan nem az én világom. Nem a tény miatt, hogy dráma, sem, mert sírós, hanem maga a téma taszított kissé – bár ez nem a legjobb szó, de most nem jut eszembe találóbb. Sosem tudtam mit kezdeni a betegségekkel, főleg a gyógyíthatatlanokkal és nem gondoltam, hogy ilyesmit kéne néznem. De ott akkor a tévé előtt ülve, több száz DVD-vel körülvéve úgy éreztem, pont erre van szükségem. Nem volt semmiféle konkrét indokom, egyszerűen csak komolyabb figyelemelterelésre vágytam, mint amit Ben Stiller, Rob Schneider vagy a többi nagy vígjátékhős nyújthat. (Persze félreértés ne essék, szeretem én azokat a filmeket is, adott helyen és időben – de az akkor nem az volt.)

Tudtam, hogy ez egy sírós film, s hogy kevesebb is elég volt már nekem többször is, hogy könnyekben törjek ki egy filmet nézve, ezt mégis száraz szemmel ültem, ültük végig. Egyetlen jelenetnél sem éreztem, hogy vissza kéne tartanom a könnyeimet, s ez nem a film felszínességét minősíti, csak engem. A barátnőm szerint egymás jelenléte miatt nem sírtunk. Csak nézzem majd meg otthon, egyedül, és meglátom – mondta, miközben a stáblista véghetetlen sorát bámultuk.

Egész aznap nem éreztem semmit a filmmel kapcsolatban, viszont másnap képtelen voltam kiverni a fejemből. Nem Kate-t sajnáltam, sem Annát vagy akár Sarát, ahogy általában lenni szokott, hogy az agyam kiválaszt egy kedvenc szereplőt és vele érez együtt, amíg ki nem hűl bennem a történet hatása. Nem tudnám megmagyarázni, de újra és újra azon kaptam magam, hogy a filmre gondolok.

Akkor még nemigen fordult meg a fejemben, hogy a könyvet is elolvassam. Bár alapvetően könyvpárti vagyok, de néha úgy érzem, nem kell mindenből mindent látni. Úgy értem, egy elég, még ha az – valószínűleg – a kevesebbet érő is. Ezzel a történettel is így voltam. Szép volt, megható, és szívszorítóan szomorú, de nem éreztem különösebb vágyat, hogy ugyanezt leírva is végigjárjam. Talán éppen ezért mondják ehhez hasonló helyzetekben, hogy „előbb a könyvet” – s talán a Harry Potter regények varázsa is itt veszett el azok számára, akik először Chris Columbus alkotását ismerték meg J. K. Rowling-é helyett –, hiszen a papírra vetett sorok után ha lehet még kíváncsibban várjuk a képernyőn megjelenített változatot (még ha féltjük is képzeletünk szereplőit), viszont ha előbb szembesülünk a „rövidített”, másfél-két órás változattal, akkor úgy érezhetjük, már mindent láttunk.

Amióta az eszemet tudom, imádok olvasni, ezúttal mégis ebbe a hibába estem. Még a könyv első néhány oldalát bújva is kételkedtem, lesz-e kedvem végigolvasni ugyanazt, amit már láttam. Főképp, hogy – s ez a sors fintora – ahogy haladtam a történetben, egyre inkább úgy tűnt, ez esetben valóban könyvhű filmet készítettek. Újra meg újra azon kaptam magam, hogy eltöprengek, miért nem képesek erre más filmek esetében, hiszen itt lépten-nyomon filmes részekbe botlottam.

Egészen más úgy könyvet olvasni, hogy tudom, mi a vége – bár ez így nem igaz, mert csak hittem, hogy tudom, mi a vége! –, de legalábbis minden fontos részletet ismerek már a témában. Persze újdonság, hogy míg a film kizárólag Annát helyezi a középpontba, itt a lány mellett megjelenik Sara, az anya, Brian, az apa, Jesse, a báty, Campbell, az ügyvéd, sőt, még az ügyvéd régi szerelme, Julia is, mint elbeszélő. Ezt határozottan érdekes, ötletes és jelen esetben, szükséges választásnak tartom, bár a magam részéről jobban örültem volna több Jesse, és kevesebb Julia-Campbell résznek. Az elhanyagolt kamasz fiú nagy mélységeket rejthetett volna még züllött életével és kéretlen bűntudatával – akár egy egész regényre valót.

Sara fejezetei inkább a múlt felidézése miatt voltak érdekesek, mert őszintén szólva, ha a helyében lennék, én nem hiszem, hogy így tudtam volna viszonyulni Annához. Hogy tapasztalatlanság beszél-e belőlem, vagy tényleg nem volt teljesen valós az ő… hát, nem is tudom, mije, mert az érzelmei, a vívódása, a szélsőséges kínlódása, ezek mind-mind hihetőek voltak. Csak épp az nem, hogy Annára nem volt kellőképpen dühös.

Campbell szintén kulcsszerepű volt a cselekményt illetően, bár az ő karaktere és jelentősége a filmben jobban tetszett háttérbe szorítva, s csak egyetlen pillanatra megvillantva a végén. Annyival nagyobbat szólt úgy. S íme, az újabb ékes bizonyíték a „Néha kevesebb több” szabályra. Juliáról külön nem nagyon ejtenék szót, őt a Campbell-kalap alá veszem.

Akinek a gondolatait még Jesse-n kívül nagyon szerettem, az Kate és Anna apja, Brian volt. Az ő rövidebb, de annál velősebb fejezetei a (fia okozta) tüzek oltásról és a csillagászatról sokkal jobban megérintettek, mint Sara merengései. A tény, hogy inkább rohant be újra és újra lángoló épületekbe, minthogy Kate ágya mellett virrasszon, s a megkezdett gyászbeszéde a még élő lányáról… Ezek voltak az olyan részletek, amelyek miatt igazán megszerettem a férfit.

S persze ott volt Anna, akinek a vívódása talán a legnagyobb volt mindannyiuk közül. Az ő karaktere azonban olyan, amit nem szorítunk jelzők és jellemzők közé. Ez sokkal inkább egy pillantással, bólintással átadható tudás azok között, akik ismerik a történetét. Róla nem kellenek szavak, ő minden. Valóban minden. Ő adta az egész regény magját, s még nekem is, aki ismerte már a film végkifejletét, olyan hirtelen meglepetéssel szolgált, hogy alig hittem a szememnek. A film szomorú volt, szép és kikövetkeztethető, a könyv lezárása viszont mellbevágóan meghökkentő. Spoiler nélkül nem tudok többet mondani (s azt hiszem, ha ezt valaki előre tudja, elveszi az egész regény élményét), de tény, hogy itt az újabb bizonyíték, hogy sose gondoljuk, hogy mindent tudunk, mert meg fogunk lepődni!

A könyvet olvasva három dolog kapott leginkább lángra bennem – hogy a történet fő metaforájához stílusosan fogalmazzak, hiszen a tűz annyi minden jelképe lehet.

Az első, hogy akármit is gondol a barátnőm apukája (s vele sokan mások is), igenis jó, KELL ilyen filmeket nézni néha. Nem mindig, hiszen mélyek és mell bevágnak – s most is azt érzem, hogy ezután szükségem lesz majd valami könnyed butaságra –, de időről időre nagyon is. Kell, hogy lássunk ilyeneket. Hogy lássuk, milyen jó is a mi életünk, milyen szerencsések vagyunk, hogy hálát adhassunk, amiért mindez nem velünk történt. Hogy megbizonyosodhassunk róla, igenis vannak érzelmeink, mély érzelmeink, bár ezeket sokszor a szürke valóság alig-alig hozza felszínre, s már-már azt hisszük, el is vesztettük őket – ha ugyan voltak valaha. Egy-egy ilyen történet (film vagy könyv, az édes mindegy) után viszont – ha sírunk rajtuk, ha nem – sok mindent érezhetünk, amelyből tudjuk, nem vagyunk érzéketlen gépek. S végül kell, hogy sírhassunk. Hogy elsírhassuk filmnézés vagy olvasás közben azokat a ki nem hullajtott könnyeinket, amelyek talán a Fitzgerald-családért indulnak útnak a szemünkből, de mire végigcsurogva az arcunkon elérik az állunkat, már rég nem róluk szólnak. Saját életünk apróságaiért csillognak, amelyek számunkra mégis nagy jelentőségűek.

A második lángra kapott gondolatom, hogy valóban ekkora ereje van-e a dolgoknak. A rossz dolgoknak. Valóban ennyire láthatatlanná válhat egy gyerek, ha egy másik a nap huszonnégy órájában kitölti a család látóterét? Valóban eltűnhet-e, ha nincs rá idő? Tényleg ennyire kieshet egy (vagy két) szülő érzékeléséből akár már tíz éves korában? Valóban elfelejtődhet-e minden neki tett ígéret és vele kapcsolatos dolog, csak mert azok nem élet-halál kérdései…? Igen, ezek mind Jesse-ről, a család legnagyobb gyerekéről szóló kérdések. Valahogy az ő karaktere annyi kérdést hagyott nyitva és még a könyv szempontjából is olyannyira háttérbe szorult, mintha valójában is csupán félig létezne. De mégis. A lázadása, a pótcselekvései, a felszín alatt rejlő érzelmei mind olyannyira a húsomba vágtak, hogy fel kellett tennem ezeket a (költői) kérdéseket. Bár válasz nélkül, de már magától a kimondásuktól jobban érzem magam, hiszen így olyan, mintha rá tudnám irányítani a világ, s így a szülei figyelmét is. Hiszen senki sem magától lesz olyan, amilyen. Egyetlen szörnyeteg sem önmagától vált szörnyeteggé – még ha ez jelen esetben csúnya túlzás is, de általánosságban véve igaz. Senki sem születik megátalkodottnak, gonosznak vagy ördöginek; aki mégis azzá válik, azok mind a körülményeik áldozatai.

A harmadik dolog voltaképpen nem is egy gondolat, hanem sok apró. Például egy nagy főhajtás az írónőnek, Jodi Picoultnak, aki olyan megkapóan hozta össze a betegség részleteit a tűzzel és a csillagászattal, s aki szinte minden oldalra juttatott néhányat olyan megkapó, egyszerre aprócska, mégis filozófiai gondolatokból – amiket imádok! –, hogy már bejelölgetni sem volt energiám, ami pedig nagy szó, hiszen megszállottan olyan olvasó vagyok, aki kijegyzi a legszebb, legtalálóbb mondatokat az olvasásélményeiből. A részek elejére tűzött idézetekért plusz taps jár neki, mert hosszú ideje ez az első olyan könyv, aminek az idézeteit – hogy magát a könyv címét már ne is említsem – tényleg odaillőnek éreztem, nem csak holmi „ha akarunk, talán utalást és egyezést is találhatunk benne” félét, mint oly sok más könyvben. A regény témájához nincs hozzáfűzni valóm, hacsak nem annyi, hogy sikerült olyan módon megírnia, hogy nem hogy nem lettem rosszul – szó szerint, fizikailag rosszul; merthogy ezt teszem, ha vérről és hasonlókról van szó –, de egyáltalán nem zavartak ezek a részek. A kutya nevéért, de főleg annak magyarázatáért pedig újabb jó pont.

Valahol azt olvastam, hogy ez a könyv – ahogy az írónő többi regénye is – hatásvadász. Nem megcáfolni vagy megerősíteni szeretném ezt a megállapítást (azt hiszem, ezt mindenkinek magának kell eldöntenie), csak annyit kérdezni, hogy még ha az is, baj az? Én a magam részéről nem bánom a hatásvadászatot, ha azt ilyen megkapó formába öntik, ahogy egy nagy volumenű, hidegrázós főcímdalt, egy megrázó festményt vagy fotót sem, ha az képes átadni a kellő érzelmeket. Ha az író úgy érezte, ezzel festhet valós képet, ezzel adhatja át, amit akar, hogy nevezhetjük ezt egyáltalán hatásvadászatnak? Hiszen ez is – ahogy oly sok minden más is – éppoly relatív. Csak akkor az, ha annak akarjuk látni. Máskülönben egy szép-szomorú, felejthetetlen történet egy lányról, aki önmagát kereste, s az utat, ahol egyszerre maradhat hű a szüleihez és a nővéréhez is.Egyetlen utolsó gondolatként még csak annyit tennék hozzá, hogy a hátoldal szövege kétségtelenül a legtalálóbb fülszöveg/ajánló, amit valaha olvastam. Ha egyetlen könyvet nem is tudok kikiáltani kedvencnek – így ennél sem tehetem ezt meg –, azt gondolkozás nélkül állíthatom ez lett az eddigi kedvenc fülszövegem:

„Azt szoktam játszani, hogy csak átutazóban vagyok ennél a családnál, és megyek az igazihoz. Mert ez nem túl nagy durranás – ott van Kate, aki kiköpött az apám, és Jesse aki meg anya hasonmása. És aztán vagyok én, vagyis a maradék recesszív gének gyűjteménye. A kórházi kávézóban, ahol gumivá sütött sült krumplit eszem meg piros gyümölcszselét, mindig körbepislogok, hátha a valódi szüleim éppen a szomszédos asztalnál ülnek. Zokognának a boldogságtól, amikor rám találnak, s elrepítenének a kastélyukba, valahová Monacóba vagy Romániába, és kapnék egy szobalányt, akinek olyan az illata, mint a friss lepedőnek, és lenne saját bernáthegyim, meg külön telefonvonalam. Persze az a helyzet, hogy az első, akinek beszámolnék remek helyzetemről telefonon, az Kate lenne…”

Persze ezt olvasva talán nem is olyan meglepő a végkifejlet, de Kate-re figyelve mindenki – még az olvasó is – elsiklik e felett az aprócska részlet felett. Anna az egyetlen, aki valahol a lelke mélyén, még ha csak homályosan és öntudatlanul is, de tudja. Várja.

Ezért köszönöm elsősorban Neki az élményt, és nem másnak.

(A történet pedig – mind a könyv, mind a film – felkerül arra a bizonyos listára, amit egyszer majd továbbadok.)