X-faktort nézni épp olyan érzés, mint Bevonó táborban lenni.

Legalábbis én ilyennek képzelem, hiszen nem voltam, s valószínűleg nem is leszek (már nem az előbbiben, mert hát nyilván ugye ott sem, de oda nem is vágytam soha, hanem az utóbbiban, ahová viszont annál inkább).

Mégis... szerintem éppen ilyen lehet.

Ülök a tévé előtt és elképzelem, milyen lenne, milyen lehetett volna. S ez olyan jó érzés! Furcsa, szép-szomorú, de mégis jó, mert könnyes szemmel is jó arra az időre emlékezni, amit eszembe juttat, s közben elképzelni mindazt, ami lehetett volna. Még akkor is, ha ez kicsit önsanyargató gondolat.

Elképzelni, hogy mosolygós igent vagy fejcsóválós, sajnálkozó nemet kaptam volna; s hogy ki várt volna a túloldalon, ha az előbbit. Örültek volna nekem? Csapatostul, sikítozva ugrottak volna a nyakamba, hogy a levegőbe emelve megpörgessenek és gratuláló kívánságokat suttogjanak a fülembe; vagy csak vállvonogatva nyugtázták volna a tényt, hogy bent vagyok? Igazán, őszintén befogadtak volna? Szerettek volna?

S egyáltalán mit szóltak volna hozzám azok, akik a nagy asztal mögött ültek és dönteniük kellett volna a sorsomról? Vártak volna? Bíztak volna bennem; abban hogy elég jó leszek? Hogy felkészültem? Bólogatva mosolyodtak volna el jöttömre vagy fejcsóválva, összeszorított foggal és összeráncolt homlokkal süllyedtek volna a a pad alá arra gondolva, hogy ők tanítottak? S miután kimentem, mit mondtak volna? Győzködték volna a többieket? Vajon mi lett volna az a személyiségemet takaró néhány röpke szó, amivel jellemeznek? Mit mondtatok volna, hm?

Sokszor eszembe jutott már mindez. Néha-néha elfilózom, hogy is játszódhatott volna le pontosan az a bizonyos hajnali felvételi, de soha, egyetlen egyszer sem képzeltem el így és akartam ennyire tudni a válaszokat. De tudjátok mit? Nem is a válaszokat. Csak részese lenni valaminek és egyszer győztesként kikerülni belőle. Hiszen mindig vannak győztesek, mindig van, aki boldog a végén.

Ülök a tévé előtt és elbambulva nézem a síró kiesőket és az ujjongó továbbjutókat, de alig látom őket. Magamat látom egy egészen más helyen és egészen más körülmények között, s fogalmam sincs, én melyik csapatba tartoznék.

Mert ez a legnagyobb kérdés számomra. Fogalmam sincs, hogy reagáltam volna, ha megmérettetnek és megfelelek. Közben a tévében egymás után mennek a ismeretlen arcok és én mindegyikük érzelmeit a magaménak érzem. Volt aki sikított, ugrándozott, mások elszorult torokkal zokogtak vagy sokkot kapva, döbbenten álltak némán és mozdulatlanul. Én vajon milyen lennék? Az igazság az, hogy nem is ez érdekel igazán. Nem érdekelne, ha utána megölelnétek. Ha megölelnétek és újra érezhetném, hogy közétek tartozom. Legalább még egyszer.

Furcsa dolog ez a nosztalgia és ezek az el nem ért vágyak.

Már annyiszor elhatároztam magamban, hogy vége, ennyi volt, nem sírhatok többet utánatok, nem nézhetek vágyakozva ki a villamos ablakon annál a két bizonyos megállónál, nem lehetek ennyire nevetségesen gyenge és szánalmas. Főképp, hogy tudom, jó helyen vagyok! Mert valóban így van, most már elhiszem, tényleg elhiszem! S mégis... néha elég egy-egy taktus egy dalból, néhány szó, egy-két találó beszólás, egy helyszín vagy valami teljesen más, akár még egy tehetségkutató előválogatása is (legalább a szabad asszociációm jó!), hogy újra hiányozni kezdjetek.

Pedig tudom, tudom, tudom! Milliószor végigjátszottam már magamban mindezt, már én magam is unom a lépéseket a sakktáblán és kívülről tudok minden lépcsőfokot, amin eljutottam idáig (kérlek, ne térj Escher-lépcsőként önmagadba vissza!).

De azért még ha lassan is, érzem a fejlődést önmagamban. Szép lassan csak elengedlek Titeket. Már nem sírok, nem toporzékolok, s nem is a tény fáj, igazából talán sosem éreztem volna jól magam belsősként. Csak néhányotokat hiányollak és azokat az öleléseket. Mikor éreztem, hogy számítok!

Szóval azt hiszem, két évvel azután, hogy - így vagy úgy, de végül mégis - elszakadtam Tőletek, végre rájöttem. Rájöttem, miért nem tudlak soha igazán elengedni. Néhány éve egy sorozat egyik záró epizódjában elhangzott egy mondat, ami bár nagyon tetszett, sosem éreztem igazán valósnak. Nem értettem, mit is jelent valójában. Szép volt, megható és romantikus, ahogy az a filmekben lenni szokott, de nem jutott el hozzám az igazi értelme. De most azt hiszem, megértettem. Tényleg megértettem. Hiszen épp ezt érzem én is: "Tudom, hogy önzőség, nem de nem is te fogsz hiányozni, hanem az érzés, amit akkor érzek , ha veled vagyok."

Hát igen. Talán nem is Titeket szerettelek igazán, hiszen szánom-bánom, de ha igazán őszinte akarok lenni, nem is ismerlek Titeket igazán, "civilben", egyedül, önálló, független személyekként. Azért szeretlek mindannyitokat, mert a részesei vagytok, belőletek áll az, amit úgy szerettem. De főleg, mert mellettetek olyan más lehettem. Így hát hiányzik mindaz, amilyennek mellettetek éreztem magam, és amilyennek Ti (és csak Ti) tartottatok. 

Talán ez a titok nyitja, talán ez a megoldás, de vajon változik-e bármi most, hogy tudom? Hiszen szeretem én a saját kis felfedezéseimet, mert jó tudni a válaszokat a bizonytalan kérdőjelek helyett, de vajon ezúttal ennyi elég...?