Úgy érzem magam mostanában, mint a hó.

Már nem hidegnek, fagyosnak, esetleg vizes-latyakosnak, sem pedig hószínű-hóillatú tisztának vagy ártatlannak. Sokkal inkább esetlegesnek és bizonytalannak, de leginkább épp oly szélmalomharcot vívónak, mint amilyenek az idei havak. Vagy azok hiánya. Ez a tél nem az ő telük. Egyetlenegyszer sem sikerült még maradandót alkotniuk; csupán erőtlen kísérleteket tehettek, hogy aztán végül minden alkalommal elbukjanak. S időről időre hiába próbálkoznak. Hosszú, álmos reggeleken át küzdenek kitartóan, apró szárnyaikkal reménykedve simítják végig a világot, remegő kézzel igyekeznek nyomot hagyni maguk után, utat mutatni, de a nap végére a külvilág végszavával mégis emlék nélkül tűnnek tova. Sosincsenek a jó időben s a jó helyen.

Épp ilyennek érzem magam én is. Napról napra hiába igyekszem erőtlen, színtelen emberi korlátaimmal nyomot hagyni, tenni valamit, akár egy lépéssel is előrébb haladni, sosem sikerül. A nap végére mindig ugyanazt érzem: ugyanott állok, ahonnan elindultam, s semmi sincs, amit hátrahagytam. Épp olyan láthatatlan maradok, mint a soha igazán le nem hullott hópelyhek.

Vagy talán nem is én hasonlítok a hóra? Talán nem is én vagyok mindig rosszkor rossz helyen. Talán Te vagy az. Te, akire annyi ideje várok: ismeretlen arcú, hangtalan, névtelen, mégis jól ismert és oly rég vágyott másik felem. Te nem érkezel sosem jókor. De nem a Te hibád.

Hiszen csak éppen olyan vagy, mint én. És a hó.

Mi hárman, egymás láthatatlan, színtelen, bizonytalan fürkészei.

Vajon mikor jön el a mi időnk?