A ma délután néhány röpke órája úgy repített vissza nyolcéves forma önmagamhoz, mintha csak tegnap lett volna, hogy kócos hajjal, nyakig festékesen először léptem ki a teremből. Vissza egy olyan világba, amely még mindig pont ugyanolyan, mint tizenakárhány évvel ezelőtt volt. Pontosan ugyanolyan. Csak beléptem az ajtón és minden ott volt. Az az összetéveszthetetlen, drága-drága festékillat, a rajzokkal borított falak, és Ő, aki a Fülemüléről, a busójárásról vagy Daidalosz és Ikarosz történetéről mesélt nekünk, mi pedig tátott szájjal hallgattuk és csak rajzoltunk, rajzoltunk és rajzoltunk...

Furcsa, hogy azt hittem, mindezt már magam mögött hagytam, de ez a rövidke találkozás elég volt, hogy újra ellenállhatatlan vágyat érezzek, hogy ceruzát és festéket ragadjak, s ott folytassam, ahol annyi éve abbahagytam.

Bár egy aprócska negatív dologra is ráébresztett ez a sok év utáni viszontlátás - mint már oly sokszor. Van, amit jobb nem látni újra felnőtt fejjel (és szemmel), mert lehet, hogy csalódást okoz. Így van ez a régi-régi osztálytársakkal, de - úgy látszik - még inkább a régi rajzokkal. Főleg ha azok épp úgy néznek ki, mint a többieké. Ha azok egyáltalán nem jobbak vagy különlegesebbek. Persze mindez csak amolyan kelletlen nyafogás; örülök én, hogy az ismeretlen nevekkel ellátott mai képekben saját gyerekkori rajzaimat ismertem fel, hiszen ez csak annyit jelent, hogy én is részese voltam valami szépnek, ami még mindig tart.

Mert hát... "pitypérijaumbaumbikubakuCS".