Egy kisgyerek annyi mindenben hisz. A csodákban, a varázslatban... éppúgy, mint a Mikulásban, a Húsvéti nyusziban, ahogy abban is, hogy minden lehetséges.

S azt hiszem, akkor válunk felnőtté, igazán, lelkileg felnőtté, mikor mindez eltűnik. De nem csak ez, hiszen a felnőttkor küszöbén nem csak a csodákban és a lehetetlenben rendül meg a hitünk, de minden más szép, tökéletesnek hitt dologban is. Mikor elbizonytalanodunk – még ha csupán néhány röpke pillanatra is –, hogy vajon létezik-e igaz szerelem vagy igaz barátság. Mikor mindez legelőször felmerül bennünk, akkor ott végleg véget ér a gyermekkorunk. Persze ezután győzködjük magunkat, igyekszünk és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy visszatérjen a hitünk, s ez az idő legnagyobb részében sikerül is, de mindig vannak olyan napok, amikor minden akaratunk és vágyunk ellenére hitetlenné válunk. Csupán röpke másodpercekre, rövidke órákra, mindez mégis elég, hogy örökre nyomot hagyjon bennünk. Nyomot a lelkünkben, az emlékeinkben, a kétely, a bizalmatlanság kellemetlen lenyomatát, amely akkor is felötlik bennünk, mikor úgy szeretnénk bízni mindabban, amiben csak egy kisgyermek tud.

De legfőképpen az igaz barátság és az igaz szerelem létezésében.