A mai nap egyike volt azoknak, amelyeket egy cseppet se bánnék, ha kimaradhatnának az életemből. Tényleg annyira szükséges volt? Mert szerintem mindannyiunk számára csak fájdalmasan bántó és szánalmasan felesleges volt...
De elmúlt, ahogy mindig, ennek pedig örülhetünk. A nap úgyis mindig kisüt a felhők mögül.
Tudjátok, a baj csak az, hogy az árnyékok, amiket ezek a fekete fellegek hívnak életre nem tűnnek el nyomtalanul. Ott marad valami halvány derengés, valami sötét árny, ami akkor tűnik fel legközelebb, mikor a legkevésbé várnánk. És ott maradnak a kérdések. Olyan kérdések, amelyek csak azért születtek, hogy bántsanak, hiszen nincs rájuk válasz.
Honnan tudhatja két ember, hogy összeillik? Honnan tudhatják, hogy lehet-e közös életük? Hogy boldogok lesznek-e? Hogy boldoggá tudják-e tenni egymást? Hogy mikor kell mégis elengedniük a másikat? Honnan tudhatják, hogy ez a vége? Mi van, ha mindez csak hosszú-hosszú évek múlva derül ki, mikor már késő? Egyáltalán lehe
t-e késő? Mi lesz, ha csak a romok maradnak, amelyek között néha ugyan egymásra találnak, de a legtöbbször csak elsétálnak egymás mellett? Mi van, ha egyáltalán nem is lett volna szabad közös sorsot vállalniuk? Honnan tudhatjuk mindezt? Mikor lehetünk biztosak benne, hogy tényleg, igazán megtaláltuk a másik felünket? Létezik egyáltalán örök boldogság és nem csak egy-egy felvillanó röpke örömteli pillanat?
