A világnak több okból is ismeretes ez a dátum. Sokan egészen az ókorba nyúlnak vissza gondolatban, mikor meghallják; míg másoknak, kis hazánk szülötteinek az 19. század egy jeles napját juttatja eszükbe. S ki tudja, még hány meg hány embernek hányféle emléke fűződik hozzá a híres napoktól teljesen függetlenül.

Számomra például tegnap új jelentést kapott a kifejezés, s ennek semmi köze bármilyen piros betűs ünnephez.

Tegnap, de mára keltezve egy nagyon kedves ajándékot kaptam ezzel az dátumozással: március idusa. Talán sosem kaptam még ehhez fogható, ilyen különleges dolgot, mégis egy talán túl jól ismert érzés kerített hatalmába közvetlenül az ajándék kézbevétele után. Olyan sokszor esett már meg velem, hogy képtelen voltam illően megköszönni, s meghálálni, amit kaptam, legyen szó szeretetről, feledhetetlen élményekről, szép-szomorú emlékekről, vagy akár egy könyvről, mint jelen esetben. S most megint itt állok üres kézzel, szótlanul, s ötletem sincs, mivel, hogyan adhatnám vissza mindazt, amit kaptam. Hiszen nem csak egy könyvet kaptam a D épület kedves, immáron száműzött lakójától (aki végül, talán még régi kuckójánál is eldugottabb helyen lelt menedéket), hanem egy - igazán jelentős és értékes - szeletet az életéből. Valamit, ami annyira személyes, hogy még mindig nem tértem magamhoz a döbbenetből, hogy megosztotta velem. Velem, aki csupán egy, alig fél éve ismert diákja vagyok, semmi egyéb.

Azt hiszem, ez az a pont, ahol valóban elfogynak a szavak, s csak meghatott szemmel bólinthatunk egymásnak hálánk jeléül - hiszen tőle is hallottam már, hogy meghatották a szavaim, bár azt hiszem, végül csak övé lett az utolsó szó, a győztesnek kijáró cím. Ez nem is lehetne máshogy. Nem mintha versenyről, bármilyen vetélkedésről lett volna szó, (ilyesmiről még gyanú se támadjon!), hiszen mérhetetlen magasságban felettem áll, s én hálával és tisztelettel meghajolok nagysága előtt, valahogy mégis labdát dobáltunk egymásnak, én legalábbis biztosan, s köszönöm, hogy játszott velem, de azt hiszem, ennek ezennel vége, mert azzal, hogy ezt a történetet megosztotta velem, szavak nélkül hagyott. Nem vagyok még kész arra, hogy ilyesmire válaszoljak. Lefegyverzett, s én örömmel, s szívesen adom meg magam, borulok térdre előtte, mert ezúttal hálámat nem tudom a megszokott módon kifejezni.

Talán majd egyszer. Egyszer, ha nagy és okos leszek, s ha felnövök a feladathoz. De az egészen biztosan nem ma lesz. Egyet azonban megígérhetek (s ezúttal nem elhamarkodott az ígéretem): megígérem, hogy harminc év múlva úgy fogok rá tekinteni, ahogyan ő is írt néhány tanítójáról. Ezt könnyűszerrel s örömmel megígérhetem! Valójában már most is így gondolok rá, de hagyom, hogy az idő még inkább igazoljon.

Addig pedig maradok hálás köszönője! Köszönöm, hogy beengedett a világába, a múltjába, a gyerekkorába, a huszadik századába, s főleg, köszönöm, hogy megtanított valami nagyon fontosra: hogy soha, soha nem vagyunk vagy leszünk egyedül, bárhol járunk is majd a nagyvilágban. Nem is sejthette, milyen aktuális tanulság ez most nekem! 

Köszönöm!