Hát csak eljutottunk idáig - és milyen hamar ráadásul! -, a harmadik évig; ki hitte volna...? Hogy pontosan mit is? Hogy eljutunk ide? Vagy hogy ilyen jó lesz a végére? Nos, én egyiket se túl gyakran vagy túl határozottan.

Néhány hete döbbentem csak rá, hogy már harmadéves vagyok. Épp egy üdvözlőlevelet írtam egy újdonsült barátnak, mikor belém csapott a felismerés - és ez most kivételesen nem írói túlzás, tényleg valami villámcsapásszerű érzés volt, nagyon váratlan és hihetetlen. Még most sem hiszem el igazán, amire az egyetlen kifogásom és miért-em, hogy számomra ez mégsem az utolsó év lesz. De erről majd később.

A lényeg ugyanis, amiről most írni szeretnék, az, hogy ez már a harmadik évem az egyetemen. Pedig "mintha csak tegnap lett volna, hogy pelyhes hátú gólyaként először..." - igen, ha most tudnám utánozni azt a filmekben gyakran használt kazettaszalag visszapörgető/megállító hangeffektet, akkor lenne igazán értelme annak, amit érzékeltetni szeretnék, de azért így is megpróbálom - szóval nem, ezt a nosztalgikus visszaemlékezést gyorsan állítsuk le, mert ilyen nem lesz. Egyelőre legalábbis biztosan nem. Nem tagadom, hogy nem szerettem túlzottan az elejét (bár ez a saját hibám, nem a sulié!), így nem is szívesen emlékszem vissza az első félévre. Viszont büszkén és örömmel jelenthetem, hogy annál jobban élvezem a végét! Persze sovány vigasz ez, ha az ember lánya csak a végén tanulja meg élvezni a jót; vagy a közepén - de az elejét már akkor is menthetetlenül elvesztegettem.

De már megint túlságosan elkanyarodtam! A lényeg - másodszorra is; lassan már ideragasztok egy rózsaszín post-it-et, hogy emlékeztessen -, hogy szeptember van, s mint olyan, félévkezdés. Én pedig az első két hétről szeretnék mesélni. És a határozottan jól kezdődő 5. félévemről.

Kezdhetném akár úgy is, hogy "All around me are familiar faces..." - ami most egyébként is a fejemben cseng -, ha nem tudnám, hogy a dal hogy folytatódik. Szóval inkább azt mondom, az első hét napsütéssel és ismerős arcokkal fogadott mindenhol, bármerre jártam is a campuson. És csak az becsül meg igazán egy ismerősökkel teli előadót vagy egy integető, a nevemet kiabáló csoportot a Trefort kertben, aki egy szál maga jött anno - egyedül és elkeseredetten. Így viszont, bár torokfájósan és folyó orral érkeztem, öröm volt a hét minden napja. Khm, Khm... na jó, a csütörtöki kivétellel, ami just another day spent totally wasted in vain standing in the rain (nem, sajnos nem írtam el, nem dancing!) waiting  for a bus, then another, then another.... De ezenkívül finom süti és pizza fogadott, meglepő, érdekes és ígéretes órák (többnyire) és megszokott környezet. Főleg megszokott környezet, amit annyira de annyira tudok értékelni, mint talán még soha. Hogy a KK már nem valami taszító idegen, hanem régi barát, nem ijesztőek a padok és elüldöző helyett csalogatóvá váltak a székek. Közben pedig limonádét szürcsölve figyelhetem három évvel ezelőtti önmagamat, ahogy megszeppenve gubbaszt a járdapadkán - máshová nem mer még leülni, nem érzi a határokat - és meg-megvillanó szemmel pásztázza a névtelen tömeget hiába keresve ismerős arcokat. Hajj, de jó, hogy vége már annak az időszaknak - gyűlöltem egyetemi gólya lenni (a gimis jó volt!), most, két év távlatából akár be is vallhatom.

Szóval minden perfetto... lenne, ha nem érezném a végemet, még úgy is, hogy tudom, haladékot adok neki. De mégis érzem, hogy lassan végem. Legalábbis a BA-s egyetemi létemnek és kezdődik újra minden - akárhogy lesz is (MA-val, csúszással vagy anélkül) -, mert nem vihetem magammal az egész kócerájt, sem a 2010-es évfolyamot... és akkor "familiar faces" tömege újra eltűnik majd. Pedig hogy megszoktam már őket.

Úgyhogy helló, utolsó félév, bár nekem még messze nem az, de az utolsó így együtt - mert végre megtaláltuk egymást, végre "együtt" van az együtt - és mint tudjuk, "nem tart soká a hetedik nyár...", aztán adios és irány "grand-town" alias Limerick és én újra gólya leszek - vagy legalábbis valami olyasmi. Carol visszaadhat mindent (még a Biblioteque Pascalt is, amihez azt hiszem, sosem leszek elég bölcs(ész...) )

Közben pedig tikk-takk, tikk-takk a döntésekkel kapcsolatban. Én pedig még mindig képtelen vagyok döntéseket hozni! Legalábbis a megfelelő döntéseket, a jó döntéseket. Persze tudom, hogy nincsenek véletlenek, de akkor is. Néha még ennek a tudatában is nehéz. Mert talán máris elszúrtam mindent, és most kéne kint lennem, tavasszal diplomáznom, és that's all folks. Ehelyett csak ülök itt és - mint a rajzfilmekben - kérdőjel-képőjel-kérdőjel... csak úgy verekednek a fejemben a megválaszolatlan kérdések... Most pedig nincs osztályfőnök, mint a gimi végén, akihez minden bajunkkal szaladhattunk, nincs senki, akinek feltehetném őket. Az összeset.

Hát ezért nem szeretem én a végeket és a változást. Mert arra emlékeztet, hogy döntenem kell, amit pedig nem tudok, és arra, hogy egyedül vagyok és ugranom kell az ismeretlenbe. És hogy felnőttem - hiszen egy gyerek életében nincsenek végek, csak kezdetek.

Így telt tehát az első hét: lelkesen, kicsit félve és kérdésekkel, de nagy-nagy örömmel.

Aztán jött a második. Még jobb folytatás a jó kezdethez. És a végére továbbra is a kezdeti álláspontom magad, miszerint végre (végre!) nagyon szeretem a helyet, ahol éppen vagyok. Minden (na jó, majdnem minden) részletét (azért ne ragadtassuk el magunkat, a TO pl. sosem lesz jó barátom, sem az adminisztrációs para). De nézzük inkább a részleteket: a hétfői pozitív kimenetelű "felfedezést a hegyre" (bár nem tagadás, bele kell még rázódnom), a keddi váratlan levélkét "drága gyermek" megszólítással (amiről bevallom, először azt se tudtam, micsoda - de aztán(!) micsoda öröm volt a rádöbbenés!) és plakát kiállítással, egy szolid szerdát, amikor még egy nem túl kellemes TO-s zarándoklat is sikeresnek könyvelhető el, ha a kellő információk és szükséges papírok birtokában távozhatok, a pletyis ücsörgős, lakás megmutatós laza csütörtököt, és (ta-dam!) az "első munkanapos" (bár kicsit még nyögvenyelős, de nagy várakozással teli) nagy-nagy pénteket.

Hogy a jövőheti terveket ne is említsem. Szóval remélem, a jó szériám nem múlik el a jó idővel. Már tényleg csak egy valami kéne. If only... I had an angel (vagy valami hasonló - akár még egy ördög is; pontosabban a nyári rádöbbenések után határozottan inkább egy ördög).