Hűtlenek vagyunk mi, emberek... vagy csak én lennék az? Azt hiszem nem; mind azok vagyunk.
Vissza se nézve hajítjuk el régi ingóságainkat, hiába örültünk nekik úgy egykor, hogy végre a miénk. Akkor új voltak, csillogtak, és mi büszkék voltunk rájuk. Hanyatlásukban azonban nem szeretjük őket. Mikor elkopnak, lepattogzik a színük és elromlanak – bár mind a mi hibánkból, hiszen mi nem vigyáztunk rájuk eléggé –, úgy hajítjuk el őket, mintha sose kellettek volna.

Megragadjuk az újat, a régit pedig a sarokba dobjuk és többé felé se nézünk. Hagyjuk, hogy ott porosodjon meg, elhagyatva és magányosan. Jobb esetben. Mert van, hogy egyenesen a szemétbe dobjuk az értékét vesztett dolgokat. Talán egy kicsit szomorkodunk miattuk – hiszen mindezt leírni is elszomorító, még ha csak élettelen tárgyakról van is szó (bár ilyenkor mindig eszembe jut az a mese, amiben éjszaka a játékok életre kelnek; hiszen sose tudhatjuk, mi történik, mikor nem nézünk oda vagy mikor alszunk) –, de azért csak megtesszük.
Megtesszük az egykor hasznos, most haszontalan tárgyakkal, miközben mániákusan őrizgetünk az olyan kacatokat, amik sosem voltak praktikusak vagy értelmesek, egyszerűen csak kellenek. S ebben egyikünk sem különbözik. Még a gyerekek sem. Ők is félredobják előbb-utóbb régi – habár kedvenc – játékaikat, ha újat kapnak.

Szóval mind hűtlenek vagyunk.
Legyen szó egy új mobilról, karóráról vagy akár egy új autóról. Egyszer az egész életünk voltak, majd mégis nyom nélkül tűnnek el örökre. Bezzeg a régi csokipapírokat, mozijegyeket, meghívókat nagy becsben tartva őrizgetjük, néhanapján elő-elővéve, csak hogy nézegethessük őket.

Furcsák vagyunk mi, emberek.