Néha, mikor ilyen erősen tör fel bennem egy-egy nosztalgikus érzés, bár szomorú vagyok, hogy elmúltak azok a pillanatok, jó érezni, hogy képes vagyok mély érzelmekre. Még ha kimutatni nem is mindig sikerül... De ilyenkor legalább tudom, hogy szép dolgokat éltem át, amikre megéri visszaemlékezni! De még mennyire, hogy megéri. Sokért nem adnám azokat a csillogó perceket, azt a három évvel ezelőtti januári estét, mikor kint esett, mi pedig bent hófehér táncot jártunk. Hiányoznak azok a pillanatok, a csillogás, a zene és a tánc, de főleg az akkori önmagam, aki végre - végre! - nem volt láthatatlan a tömegben. De legalább megvannak az emlékeim, amelyekkel játszatok, ha úgy tartja kedvem. Ahogy sírhatok is, ha az esik jól. Vagy elképzelhetem, hány ehhez hasonló élmény vár még rám. Csak legyen elég hely elraktározni mindent!

Szóval tegnap este a világ végén, kényelmetlenül fészkelődve a padon három évvel ezelőttben jártam. És ott bizony, bármennyire is elengedtem már, azért nehéz volt nem rágondolni...