Furcsa az emberi természet - bár ezt talán a kelleténél már többször emlegettem itt (is) -, de minden alkalommal újra és újra meglepődök, hogy ez mennyire igaz. Akármilyen elcsépelt és egyszerű a kijelentés, az igazsága még nem lesz tőle kevesebb.
Most épp abból fakadóan, hogy milyen irreális örömöt képes okozni egy látogató, akit pedig - bár persze kedves volt a szívünknek, mióta megismertük -, ha igazán belegondolunk, nem is ismerünk annyira. Mikor együtt laktunk, volt, hogy napokig nem beszéltünk, vagy ha mégis, akkor is napi semmiségekről; semmi eget rengető titok vagy hasonló. Egyikünk sem vallott színt a másiknak, vagy sírta el a bánatát. Most pedig, hogy itt volt, úgy vártuk és úgy örültünk neki, mintha a legkedvesebb rokonunk lenne. És mégcsak nem is arról van szó, hogy hiányzott, hiszen alig beszéltünk egymással, mióta mindketten átrepültük hazáig azt a két kis tengert és néhány országot. Persze megszoktunk egymást, így nyilván a közös napi rutin hiányzott, de nem ő maga.
És mégis, mikor megjött - vagy már csak a hírre, hogy jön - madarat lehetett fogatni velünk. Mert olyan dolgot hozott magával, olyan öntudatlan ajándékot, aminél jobbat és többet soha senkitől nem kívánhatnánk: az imádott és úgy hiányolt múlt egy kis szeletét. Pedig nem is Elm Parkból jött, hanem a kalózköszönések országából, de mégis. Mi pedig belésűrítettük az összes szeretetünket, mindent, amit az elmúlt félév iránt éreztünk és valahogy az ő kényeztetésével próbáltunk törleszteni egy másik ország egészen más lakóinak. Minden városnak, háznak, fűnek és bokornak, zenének, estének, táncnak, játéknak, nevetésnek és persze azoknak a fantasztikus embereknek, akikkel találkoztunk - akár csak néhány pillanatra. Mindezt, az egész öt hónapnyi élményt, az egybefüggő álmot neki köszöntük meg, mert ő volt az első látogatónk. Hogy lesz-e még más is, aki kis hazánkba téved azok közül, akikkel mindezt megosztottuk, nem tudom, de az első látogatónk igazi királyi fogatatásban részesült. És miért? Nem okvetlenül önmagáért - bár persze ne kicsinyítsük az érdemeit, szeretjük mi a cseh lánykánkat, de azt, amit jelképezett, még nála is jobban hiányoltuk! -, egyszerűen csak, mert első volt. De főleg, mert eljött hozzánk. Mi pedig cserébe, mert ő egy kis édes nosztalgiát hozott nekünk, minden szeretetünkkel elhalmoztuk.

Ez volt a mostani konkrét eset, ami életre hívta a bejegyzést, de ha jól belegondolok, régóta feltűnt már, hogy a régi ismerőst, akivel valami szép emlék vagy jó élmény köt össze, viszontlátáskor van, hogy melegebben üdvözlöm és nagyobb szeretetet érzek iránta, egyszerűen azért, mert összeköt vele a múlt. Lehet, hogy régen csak felszínes ismerősök voltunk, egymáshoz nem túl gyakran szóló osztálytársak, hosszú kihagyás után mégis biztonságosnak és kedvesnek érzem a közelségüket. Persze ez biztos valami, bonyolult pszichológiai tanulmányokkal alátámasztott elemi ösztön, hogy az ember mindig az ismerőset preferálja az ismeretlennel szemben, de ahogy mindennel, ezzel is úgy vagyunk - talán éppen ezért -, hogy ha személyesen tapasztaljuk meg, egész máshogy gondolkodunk róla, mintha csak valami tudományos cikkben olvasnánk. Vagy én vagyok kivétel - bár kétlem -, mert nekem mindig nagy élmény a múltból felbukkanó társaimmal való találkozás. Mondjuk ha valaki meglepetésszerűen belecsöppen a baráti társaságba, már a szimpla jelenléte biztonságot és egységet ad; egyszerűen csak az, hogy ott van.
(Ez persze nem igaz az irritáló vagy sosem kedvelt, bosszantó személyekre, akiket az ember, ha újra összesodorja velük az élet, inkább nagy ívben elkerül, mintsem biztonságos menedékként tekint rá.)

De visszatérve a kedves nyári látogatóra, tényleg nem gondoltam volna, hogy így - ennyire intenzíven és szívből jövően - örülök (örülünk) majd neki. Csak ismételgetni tudom magam, de mindenképpen kellően érzékeltetni szeretném, hogy mennyire, de mennyire boldoggá tett minket a tudat, hogy újra együtt volt a kis csapatunk egy része. És hogy mindez valójában abból táplálkozott, hogy az elmúlt félév iránti minden vágyakozást és "honvágyas" nosztalgiát a vele való találkozásba sűrítettük. Persze öntudatlanul. Mondom én, hogy furcsa lény az ember; furcsa és elmondhatatlanul érdekes lény.

p.s. enjoying and wanting to analyze such thing should be another clear indication of my invincible interest for psychology.