Épp úgy kezdődött mint tavaly, az esemény címe is ugyanaz volt; és hát volt, aki idén is félreértette. De sebaj, mi, a keménymag - a klipben szereplő szerencsés laikus és az abból bután kimaradó "nagy fanok" - tudtuk, miről is van szó. Koncertre mentünk.

Zárójeles megjegyzés: Mókás egyébként, hogy hogy is választ manapság valaki (meaning = én; rútul rávetítve egy személyes szociológiai tanulmányomat társadomra) koncertet, aki nem okvetlenül a ma divatos alternatív ágat preferálja a legjobban - bár, to be frank, az utóbbi időben egyre kevésbé tanusítok ellenállást/ellenérzést az utóbbi iránt. Kiválasztjuk a kínálkozó repertoárból azokat, akiknek a számaik közül legalább néhányat ismerünk és szívesen el-elhallgatgatjuk (még ha nem is okvetlenül van rajta a telóinkon és hallgatjuk nap mint nap), aztán elmegyünk a közeli koncertjeikre és a második refrénre megtanuljuk a legdallamosabb frázisokat. Így leszünk klipben szereplő nagy fanok. Persze félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a szóban forgó együttesek ne lennének elég jó vagy csupán szamár voltukban csápolnánk nekik, mert nem erről van szó. Igen is jó zenét játszanak. A dolgot inkább arra akartam kihegyezni, hogy míg a tökéletes világban koncerthelyszínt keresnénk a legkedvesebb kedvenc együtteseinkhez és így követnénk őket, a valóságban viszont néhány adott helyszín vegyes kínálatából válogatjuk ki az ismerősebben csengő neveket. Mert, számomra legalábbis, egy koncert hangulata - botfülemnek köszönhetően - nagyban ott dől el, hogy tudom-e torkom szakadtából énekelni a dalokat. Hogy mai vagy retró, menő vagy kevésbé, az már édesmindegy, ha ismerem a számokat, szívesen tombolok rájuk. Akár más generáció képviselőivel karöltve.

Mert most erről volt szó; és - az előző bekezdés zárójelét bezárva - valójában erről akartam írni. Hogy ne legyünk előítéletesek - akármilyen nehéz is megállni a nevetést; bár ha jobban belegondolunk, csak egyetlen apró izommozgás, hogy rosszalló-lenéző grimaszunkat őszinte mosolyra felfelé görbítsük -, ha középkorú vagy idősebb emberek kerülnek mellénk a nagy tombolásban. Főleg, ha valójában ők vannak otthon és mi a vendégek a helyszínen, hiszen a dallam, amire ugrálunk és a dalok, amiket "egymást mellett állva ordítunk", az ő fiatalságukba tett utazásuok. Épp ezért, fanyalgás, elítélés és kiröhögés helyett inkább megtisztelve kéne éreznünk magunkat, amiért maguk közé engedve utat nyitnak nekünk a múltjukba és megosztják velünk a számukra nosztalgikus élményt, hogy erre a zenére táncolunk.
Bevallom, mindez eddig nekem sem nagyon jutott az eszembe, de most valahogy más szemmel tudtam nézni őket. Oda nem illő furcsaságok helyett kipirult arcokat és szívből megélt élmények emlékeit láttam bennük, az ilyesmi pedig minden, csak nem elítélendő. Mert ha jobban belegondolok, boldog leszek, ha tíz-húsz-negyven év múlva koncerteken ugrálok majd - ha megérik egyáltalán a mai kis zenéink a több évtizedes évfordulókat, mint a régi nagyok -, ahelyett, hogy otthon siratnám az elmúlt-elvesztett fiatalságomat. Mert boldogok az ilyen emberek. Boldogok ingben és vasalt nadrágban, boldogok az anyukás retiküljükhöz tökéletesen nem illő vastag rocker karkötőikkel, és boldogok az éneklésükkel, mert ezek a dalok, amiket mi – ad hoc refrénbetanulásaink során – sokszor nem is értünk, nekik tényleg jelentenek valamit.
Ez az, amit nem szabadna elfelejtenünk. Meg hogy nem csak a miénk a világ. Talán a mieink a hostelek – khm… a többségük – és a diszkók, ahonnan tényleg kirínak, néha már-már visszatetszően, az idősebbek (főleg, ha cukros bácsit lát bennük az ember óvatos, pesszimista lánya), de a fesztiválok és koncertek aligha. Főleg, ha mi vagyunk, akik az ő köreiket zargatjuk és nem pedig fordítva, mert annak, aki a múltba lép, nem ér megijedni – sem kinevetve megrökönyödni – a szellemektől. Legalábbis én ezt gondolom.
Egy kis empátia, emberek, nem mindig csak a lenézés és a pökhendiség. Ha már egyszer ott ordítunk egymás mellett, akár egymásért is kiabálhatnánk, hiszen miért is utálnánk egymást, ha ugyanazt a zenét hallgatni jöttünk. Ha más nem, legalább ez kössön már össze minket arra a röpke másfél-két órára. Valószínűleg úgyse látjuk egymást többet, de mosolyogni mégiscsak könnyebbnek kéne, hogy legyen, mint grimaszolva fejet csóválni meg szemet forgatni. Arról nem is beszélve, hogy egymás lökdösése helyett talán – mint ismeretlen ismerőst – előre is engedne egy-két túlméretezett társunk, akik mögül mi, apróságok, ki se látszunk. Akkor pedig nem is kell többé kizárnunk magunkat ebből a tolakodó, buta világból.
Máskülönben tényleg jön a világ vége, ahol a Télapó is a hóban alszik; az út visszafelé pedig csak a sötétség felé, a hazugság felé vezet. Akkor inkább már azt a tegnapot kérem, ahol még élt a katicabogár...