Vannak emberek, akikre ha ránézünk, magunkra emlékeztetnek - talán csak egy egészen kicsit, de mégis -  vagy olyanok, amilyenek lenni szeretnénk. Az idő nagy részében az ilyenektől mégis elfordulunk, mert olyasmire emlékeztetne, amit szeretnénk, de valahogy mégsem tudjuk elérni. Végtelen magaslatokban lebegő, csillogó képmásai önmagunknak. Mi pedig a földön állva, a tömeg közepéről - s abból egy csöppet se kitűnve  - nézzük őket és el akarjuk fordítani a fejünket, mégsem tudjuk. Néznünk kell őket,  nem csak mert olyan fényesek és figyelmet követelő a jelenségük, hanem mert irigyek vagyunk rájuk. A legtöbbjükre. De vannak olyanok, néhány szerencsés - vagy éppen szerencsétlen, ha a másokk beléjük vetett hitének felelősségét is a nyakukba akasztjuk -, akiket látva nem a sárga irigység villan meg kapzsi szemünkben, hanem a remény halovány, tűnékeny szikrája. Nem tudom, hogy csinálják, hogy tudatosak-e vagy egyszerűen különleges dicsfénnyel a fejük felett születtek, de valamit nagyon tudnak. Ők az inspiráló bálványok, nevüktől eltérően mégsem bábok, hanem hús-vér emberek, s éppen ezért szeretjük őket.

Személy szerint én kifinomulttá érett Emma Watson-t, az őrült Jennifer Lawrence-t és a méltóságteljes Katalin hercegnőt favorizálom az utóbbi időben. Persze csak az egészséges színtig, hiszen rég kinőttem már a tini-rajongás időszakából - életem azon éveit az Olsen-ikrek csillogó hajának és divatos ruháinak áldoztam, na meg jó néhány akkoriban helyesnek képzelt "időszakos szívtiprónak". De azok az idők elmúltak, s talán nem is baj, hogy nem ragadtam meg bennük, bár máig megmosolyogtatnak az olykor a képernyőre villanó ismerős arcok, akikért egykor úgy odavoltam. És azért, itt akár be is vallhatom, nem mind múlt el nyomtalanul. Rory Gilmore példáig a mai napig hatással van az életemre. Vagy legalábbis - bizonyítottan - volt az egyetem elején. Tőle tényleg sokat tanultam, főleg, mert megtaláltam benne magam, jobban, mint eddig bárkiben - élő vagy fiktív - annak előtte, és mert hasonló helyzetekbe kerültem az évek során. De mindez inkább Amy Sherman-Palladino érdme, mintsem a Rory-t életre keltő Alexis Bledelé, így mondhatjuk, hogy - bár guide-om volt hosszú évekig, s talán még ma is az, vagy lesz még - híres példaképet még nem állítottam magam elé.
Persze nem kell, hogy a kiválasztott személy híres legyen, az én életemben is nem egy értékes ember van, akikre hasonlítani szeretnék és akiktől tanultam. Van, aki mély értelmű leveleivel és írásaival folyamatosan az életre nevel, pedig talán nem is tudja, hogy így tesz, míg mástól a stílusát, a közvetlenségét vagy éppen az állandó mosolyát tanulnám el szívesen. Vagy ott vannak az úgymond "fél-híres" emberek, akik önmagukat tették azzá, mint nagy szemű Ebony Day vagy a mesteri Lindsey Stirling. Ők gondoltak egyet, belekezdtek valamibe és nem futamodtak meg. Más csináltak ugyan, mint a többség - vagy kissé máshogy, mint az elvárt -, de bájuk és különleges egyéniségük, kreatív ötleteik sikeressé tették őket. S a névtelen példaképektől így el is jutottunk a világhíres "celebekig", bár gyűlölném ezt a szót használni a bejegyzés elején emlegetett három hírességre, hiszen az én szótáramban a celeb csupán olyan személyeket takar, akik bármilyen tehetség vagy elhivatattság nélkül, csak a pénzüket felhasználva, ökörségeket művelve kerülnek a címlapokra. Bár az ilyenek hamar le is kerülnek onnan, én viszont sikeres és iránymutató életet élő nőkről beszélek. Nőkről, akikre már nem a profi stylistjuk ízlésének megfelelő csini rucijaikért vagy tökéletesen belőtt loboncukért szeretnék hasonlítani, hanem tehetségükért, céltudatosságukért, stílusukért és azért, amit képviselnek.
Emma Watsonról, akit igazán közel érzek a szívemhez, s nem csak, mert egyidősként "együtt nőttünk fel" a HP generáció tagjaiként, hanem mert rám is nem egyszer aggatták a Hermione-bélyeget. Ha viszont Hermione győzhetett a végén, Emma szintén, miért ne követhetném őket. A remény legalábbis él bennem, és jó érzés Emma sikereit látva életben tartani ezt a hitemet. Arról nem is beszélve, hogy ő fogalmazta meg legjobban azt a gondolatot, ami régóta motoszkál már a fejemben, mégsem tudtam sosem igazán jól kifejezni, mégpedig a sokoldalúságról. Mert sokszor azt hiszem - és van, hogy ezzel sikerül is visszasüllyesztenem magamat a mocsaramba -, hogy sok irányú érdeklődésem inkább átok, mint áldás, hiszen semelyikben nem tudok a többit feláldozva gyökeret verni, s Emma kellett hozzá, hogy mindezt pozitívan tudjam látni. Pedig ő csak annyit mondott, szívesen lenne Reneszánsz nő. Mindez mégis elég volt, mert pontosan azt takarta, amit én is érzek, és mivel sikeres, meglelem magam benne, hiszek neki. Hát erre képes egy bálvány, akire hasonlítunk. Kind of a silver lining - mégha ez egy kicsit képzavar-szagú is.
S ha már a bűbájos angoloknál tartunk, ott a britek legújabb kedvence, aki - elődje cipőjében járva - meg is érdemli a szeretetet. Nekem legalábbis nagyon szimpatikus, ahogy lerázva a Waity Katie imidzset kedvesebbnél kedvesebb, csöndes lépésekkel építi fel hercegnői képmását. Igaz ugyan, hogy szegény kisfiának biztosan beletelik majd egy kis időbe, míg megtanulja a saját nevét - de vélhetőleg ezzel a kihívással minden kékvérű találkozik -, valós értékeket kaphat majd az anyukájától, aki attól sem riadt vissza, hogy teljes valójában álljon kamerák elé egy nappal a szülés után. Szóval nice choice, Vilmos, bár azért St. Patrick napon igazán kisegíthetted volna azt a híressé vált beszorult cipellőt. Ha már hercegnőd van hozzá...
Míg pedig az óceán innenső oldalán a csillagok méltóságteljesen ragyognak, a túlparton - egy cseppet sem meglepő módon - az őrült nőké a dicsfény. Persze mindez bók, imádom az egyetlen komoly mondatot kimondani képtelen Louisville-i üdvöskét, aki hosszú ideje az első igazi érdekesség - számomra legalábbis - hollywoodi berkekben. Mert nem elég, hogy Oscar-t kap 22 évesen - egy újabb kortárs, akihez talán nem kéne önmagamat mérni, mert a végeredmény csak súlyos lebőgés lehet a részemről, nála mégsem zavar, mert ő is azon kevesek közé tartozik, akit irigykedés helyett inkább dicsérünk -, de a kukába is dobja azt, mondván, rossz a kisugárzása. S teszi mindezt olyan mosollyal és bájjal, hogy képtelenség haragudni rá. A talk show hostok megszólalni sem tudnak mellette, annyit beszél össze-vissza, felbukik a vagyonokat érő estélyijében, bevallja, hogy nem volt ideje lábat borotválni és az sem hozza zavarva, hogy szintén nem százas - de szintén nagy reményű! - színésztársa, Josh Hutcherson úgy megviccelte, hogy bepisilt. Közben pedig még tanulja, hogy is menjen végig a vörös szőnyegen, és sokszor elfelejtkezik magáról, és színésznőből hirtelen rajongóvá válik, ha a díjátadón a mellette lévő asztalnál régi kedvencei ülnek. Vagy ez, vagy nagyon jól tud színlelni - s ha ez utóbbi az igazság, abból is csak nyerhet, hiszen saját színésztehetségét dicséri a folyamatos játék -, de én mégis inkább azt hiszem, hogy ő is azon kevés szerencsések közé tartozik, akik kicsit több bohóc-gént kaptak, mint a többség. Az pedig, hogy egészséges alakjáért a girhes kaliforniai többiek kövérnek bélyegzik, megint csak emeli a fényét. Végre egy igazi, hús-vér ember is a bábok között.

Azt hiszem, jóstehetség nélkül, bizton állíthatom, hogy sokat hallunk még mindhármukról, addig pedig csak tanulhatunk tőlük. A felnőtté válásról, sokszínűségről, a méltóságról és emberségről éppúgy, ahogy arról is, hogy egy jó poén a legtöbb helyzetet meg tudja menteni - persze azért az sem árt, ha hozzá szépen mosolyog az ember lánya. Meg ha van is humorérzéke.

*Van abban valami szép, hogy két angolt és csak egy amerikait választottam - bár öntudatlanul, ez most tudatosult csak bennem - inspiráló példaképeknek; visszanézve így is tűnik helyénvalónak, ha már magamhoz kötöm őket.