vagy inkább egy produktív napé. Mert ma tényleg úgy éreztem, hogy boldogítóbb egy hosszú és fárasztó, de értelmesen eltöltött nap, mint a semmittevéssel eltöltött hetek. Főleg, ha a semmittevés az utóbbi időben nem választott, sokkal inkább a helyzet szülte kényszer volt. A végén még kiderült, hogy tényleg a munka az élet értelme...

És hogy élet megint ironikus legyen - mert egyre inkább azt hiszem, hogy a világunk egy véget nem érő Alanis Morisette-féle irónikus dal -, pont egy olyan (a legolyanabb) könyv ért velem egyet ebben, amit legszívesebben jó mélyre elásnék, hogy sose kerülhessen még egyszer a kezembe.
Mert hát - szinte már szakmai ártalomként, hiszen irodalmár vagy bölcsész lennék, vagy mi a szösz - unalmas, de informatív tény (Stephen King atlantiszi szíveitől idézve "információra van szükségünk, Hatos szám"), hogy rengeteg könyvet olvasok; néhányat véletlenül, jóval többet kötelezettségből - mert hát én mindig is a kócos Hermione és a könyvmoly Rory voltam -, még többet pedig, mert én akarom, így aztán jó széles skálából válogathatom ki azt, ami nem tetszik. Mert ilyen is akad; néha.
Életem egyik legrosszabb könyvélménye - ami egyben a világ legrusnyább lánynevének megismerését is magával hozta - pedig nem máshogy, mint Voltaire Candide-jához fűződik, ami pedig eddigi olvasmányaim közül talán a legjobb, ha nem a legjobb példa (bár most ugrik be Az ember tragédiája - amit viszont szerettem! -, ahol szintén a munka témáját pedzegetik, de azért nem pont ugyanúgy) a munkával kapcsolatos előző gondolatomra. Végülis az egész összefoglalható annyiban - vagy legalábbis ami nekem megmaradt belőle? - , hogy a főhős Candide össze-vissza kóborol, olyannyira céltalanul, hogy még az olvasó sem tudja követni, honnan hova lyukad ki, magával rángatva cseppet sem egy férfi szíve hölgyéhez illő nevű Kunigundáját (mondtam én...), hogy aztán gazdaemberként és gazdasszonyként végezzék, amint a termékeny munka folyik a kezük alatt. S hogy groteszk részleteket, mint fenéklevágás vagy illetlen helyen való kincskeresés, ennél tovább ne is bolygassuk, elég annyi, hogy mégis ez a történet jutott először eszembe, mikor a hévtől hazafelé ballagva felötlött bennem a kósza gondolat, hogy milyen kellemes érzés is tudni, hogy ma mennyi mindent el tudtam intézni (még ha csak apróságokról van is szó).