Ma rafkós elővigyázatosságból (két óra között vezetni mentem ugyanis - ifyouknowwhatimean...) az íreknél használt olcsó kis parfümömet használtam először azóta, hogy hazajöttem, nem is sejtve, milyen megállíthatatlan emlékáradatot indítok el mindezzel, olyan eltűntethetetlen-lemoshatatlan emlékeztetőt - szó szerint - kenve magamra, ami hullámokban kelt bennem honvággyal vegyes nosztalgiát és keserédes vágyálmokat. Ilyet utoljára a Zöld teknős barlangja teaházban éreztem, ahol épp olyan pinceszag (bocsánat, illat - mert hát végülis jó, nem kellemetlen) volt, mint a brightoni Smugglers' Adventure-ben. Tényleg hihetetlen, mikre nem képes emlékezni az ember akár hosszú évekkel később is; pedig már rég azt hittem, hogy elfelejtettem azt az illatot. Hogy ez az illatok ereje-e, vagy az emberi emlékezőképességé - bár kérdés, hogy emlékezésnek számít-e ez, hiszen tudatosan nem emlékeztem rá, csak a szituáció hozta vissza (mondjuk nem így van minden emlékünkkel?) -, nem tudom, mindenesetre (pszichológiailag) nagyon érdekes volt, minden más tekintetben viszont ez az utóbbi parfümös eset nem olyasmi, amit szeretnék megismételni. El is tettem az üvegcsét gyorsan, hogy eszembe se jusson még egyszer használni. Legalábbis addig biztos nem, amíg érzelmileg kevésbé labilis állapotba nem sikerül kerülnöm az emlékektől.
Valamire azonban mégis jó volt ez a tapasztalat. Íme egy újabb bizonyíték, hogy a könyvek nem hazudnak, de még csak nem is túloznak szépítő célzattal, egyszerűen csak meg kell érnünk rá, hogy megtapasztalhassuk, amiről olvasunk. Az illatokra való emlékezés erre egy újabb nagyon jó példa.

Ha pedig már a hirtelen felbukkanó emlékeztetőknél járunk, a nevek szintén nagyon furcsán ironikusak tudnak lenni. Persze nem tudom, a franciáknál mennyire gyakori a Maxence név, de egy itthoni házibuliban egészen véletlenül belebotlani egy (majdnem!) olyan helyes francia Max-be, mint Bozont lyoni pincsije, mindenképpen megdöbbentő-felkavaró élmény volt. (Bár legalább végre tudom, hogyan kell helyesen kimondani ezt a nevet.) Mókás amúgy, hogy jerky Max mennyire más volt, mint az újonnan megismert párizsi honfitársa, aki a franciákra annyira nem jellemzően nemcsak, hogy hajlandó volt angolul kommunikálni (bár, félreértés ne essék, a pincsikutyus szintén messze jobban beszélt angolul, mint a franciák többsége - or rather, mint a külföldiek többsége), de a magyar nyelv szépségeinek elsajátítására tett kísérletei is bőven kritikán felüliek voltak (főleg, hogy cukin mindent felírt fonetikusan a telefonjába). Lényeg a lényeg, megint szép volt, Sors, irónikus találkozás, köszi!

És ráadásként, bár egyáltalán nem kapcsolódik az előző dolgokhoz, viszont aktuális és szerintem zseniális; egy elkapott félmondat szerdáról. Mert az egyetemen már bőven a csillámpóni szint fölött állunk: "vallási vezetőre itta magát, és meg akarta váltani a világot".