Őszintén szólva, nem tudom, mit árul el pontosan az életemről a tény, hogy egy mozi így fel tud villanyozni - vélhetően nem túl sok jót -, de hozzá kell tenni, hogy a film a régóta áhítva várt Catching Fire volt (nem mintha egyébként olyan gyakran járnék moziba, hogy egy-egy alkalom ne tűnjön ünnepnapnak - persze valahol ennek is megvan az előnye), a délután pedig egyben egy fontos baráttal való találkozást is magába foglalta. Hogy melyiket vártam jobban, könnyű eldönteni, nyilván az utóbbit, hiszen miután találkoztunk, egészen addig el is felejtettem, hogy mennyire vártam a filmet, amíg be nem ültünk a terembe és el nem sötétült körülöttünk a világ.
Addig azonban eszembe se jutott Katniss és az ő kegyetlen világa, épp elég volt nekem a mi kis saját világunk, mert hát a találkozás önző módon főleg azért volt részemről annyira vágyott, hogy újra magamba szívhassak egy kicsit az elmúlt tavasz visszhangjaiból. Mert nekem ő, ez a barát nem más, mint a közös élmények és emlékek tényleges megtestesülése, egy csipetnyi valóságba átmentett múlt. Valami, amit csak ő hozhat el nekem, és csak én neki. Mert mint kiderült, ő is hasonlóan érez a velem való találkozások iránt - ez azért jó érzés, hogy hasonló támaszai tudunk lenni egymásnak. Mert ezt csak mi tudjuk, csak mi érezzük, csak mi éltük át azokat a dolgokat, a hatalmas élményeket éppúgy, mint az apró-cseprő, illékony pillanatokat, mindent, ami akkor az életünk része volt. Azé az életünkké, amit azzal a biztos tudattal hagytunk a szivárvány lábánál, hogy sose kaphatjuk vissza - éppen ugyanúgy nem -, azóta pedig képtelenek vagyunk nem siratni veszteségünket, még ha időről időre magunk mögött is tudjuk hagyni néha. Ezt az érzést pedig csak egymással tudjuk megosztani, még akkor is, ha 100%-ban persze nem ugyanazt éltük át.
De elég is az ömlengésből - mert ha egyszer rákezdek... főleg ebben a témában -, a lényeg, hogy különleges "boyfriend-girlfriend" státuszunk mellett kimondva-kimondatlanul egymás zöld oszlopai is lettünk. Úgy tudunk örülni az egymás számára olyan jól ismert ruhákba bújtatott alakunknak a tömegben, vagy egyszerűen csak annak, hogy tudjuk, a másik - ha nem is pontosan, de mindenképpen - jobban tudja, mint bárki más, hogy min mentünk keresztül az elmúlt hónapokban, hogy ez akkor is összetart minket, ha nem is tudunk annyit találkozni, mint tavasszal. Hogy szeretnénk-e többet, nem is tudom, hiszen mindketten erőnkhöz mérten igyekszünk nem az élményeink hamvában élni, ezt pedig egymás folytonos társaságában nyilván még nehezebben tehetnénk meg, viszont szükségünk van az alkalmankénti találkozásokra, hogy tudjuk, a másik még mindig ott van. Ott van és mindig ott lesz, mert olyan emlékek kötnek össze bennünket, amiket csak mi értünk. És ez sosem fog változni.
Köszönöm, hogy a "boyfriendem" voltál életem eddigi legnagyobb kalandjában, jobbat nem is kívánhattam volna magam mellé!

Az ember nem válogathatja meg a barátait (akármennyit zajonganak is erről a klisés közmondások), hiszen már nem az oviban vagyunk, ahol csak rámosolygunk egymásra, megosztozunk egy homokozólapáton és máris a legjobb cimborákként a világgal is megküzdenénk közösen felépített várunk megóvásáért. Mióta felnőttünk, ez nem így megy. A közös élmények, az együtt átélt pillanatok, a közösen megküzdött harcok nevelik lassan ismerősökké, majd barátokká az egymás mellé keveredett idegeneket, mert a világ már csak ilyen. A mi barátságunk is így alakult ki. Egy véletlen folytán, de egyetlen percnyi erőfeszítés nélkül. Egyszerűen csak szép lassan kialakult, miközben megismertük és testvérként kezdtük szeretni a másikat.
Ezzel pedig vissza is kanyarodhatunk a filmhez, amit együtt néztünk meg. Zseniális volt. Persze ilyen sztorival hogy is ne lett volna az. A végjáték részleteinek tudatában mégis furcsa volt nézni a még ki nem forrott kapcsolatokat és a soha meg nem valósuló lehetőségeket. Tudni, hogy a próbálkozás ellenére sem lehet mindenki elégedett egy szerelmi háromszögben. Ez az újabb bizonyítéka annak, hogy az emberek csak közös élményekből, harcokból, örömökből és bánatokból építkezhetnek, így szerezhetnek barátot, szerelmet, társat, nem pedig jó előre kitervelt és elhatározott, tudatos döntések következtében. Ez egyszerűen nem így megy. Éppen ezért nincs szerelem első látásra. Én legalábbis szilárdabban nem is hihetném ezt, ebben pedig nyoma sincs pesszimizmusnak, vagy túlzott realizmusnak, épp az ellenkezője. Akármilyen kifordítottan hangzik is ez, romantikus kis lelkem tökéletes összhangban és boldogan hisz ebben a nem túl meseszerűen hangzó elgondolásban. Meg kell ismernünk egymást, együtt kell lennünk és bepillantani egy közös élet lehetőségibe ahhoz, hogy úgy érezzük, egymás nélkül nem megy, nem pedig messziről rábökni valakire a tömegben, hogy na igen, ő kell. Így van ez szerelemben és barátságban is.
És persze a filmekben is, főleg ha az ember lánya előre tudja a történet folyását. Rég volt már ilyen élményben részem (kicsit Harry Potteres volt az egész mozizás, mint mikor évekkel ezelőtt reménykedve vártam, hogy a filmben talán majd más lesz a lezárás...), egyszerre volt felemelő és elszomorító, de mindenképpen nagyon erős érzelmeket ébresztett bennem. Rég tudtam utoljára így beleélni magam egy filmbe, persze ez is a ritka moziélmény része (kicsit olyan, mint felnőttként látni először az óceánt), ennyire hidegrázósan borzongani (ami más borzongás volt, mint a színházi borzongás az énekhangok csodáján) és ilyen szívdobogással együtt lélegezni a szereplőkkel a monumentális filmzene ütemére.
Volt viszont egy pillanat, ami megijesztett magammal kapcsolatban. Bár sosem hittem az "agresszív" meséket támadó vélemények igazában, most először jutott eszembe, hogy talán lehet bennük valami. Mert való igaz, hogy mikor így benne élsz egy történetben, szűk három órára teljesen kizárva a külvilágot, és aztán hirtelen kiszakítanak belőle (vagy - mint esetemben - kiszakítod magadat), furcsán valótlanná válik minden, ami a sötét mozitermen kívül van. Úgy futsz és teszed meg azt a néhány métert, mintha a főhőshöz hasonlóan te is az életedért küzdenél, majd úgy próbálsz visszajutni, mintha semmi más nem számítana. Egy ennyire kifordított állapotban pedig nem érzed, hogy mi is történik körülötted.
Szóval kétélű a dolog nyilván, de én akkor is nagyon élveztem az élményt és azóta sem igazán sikerült napirendre térnem a film fölött, ami bár eddig is hatalmas kedvencem volt, de azt hiszem, most fellépett az örök ranglistára. Ilyen történet, ilyen társadalomkritika ilyen zseniálisan összerakott részletekkel, szinte már szakdogatémáért kiált (too bad, not in my track...).*

* bővebb véleményezés a regény-trilógiáról (és az első filmről) itt: http://ailana.blog.hu/2012/08/22/_and_may_the_odds_be_ever_in_your_favor