Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala, Futótűz, A kiválasztott (pontosabban Mockingjay - csak mert szerintem az eredeti cím ezúttal jobban passzol)

Íme egy újabb könyv, amiről nem nagyon tudok értelmesen, összefüggően beszélni. Vagy legalábbis csak nagyon nehezen találom a szavakat. De eldöntöttem, hogy mindenképpen szeretnék nyomot hagyni itt ennek a történetnek, úgyhogy igyekszem összeszedni a gondolataimat - úgyis mindig az eleje a legnehezebb, aztán már megállni se tudok.

Bevezetőnek talán annyit, hogy - bár tényleges kapcsolat nincs köztük (illetve hát ki tudja, hiszen mint tudjuk, minden intertextualitás) - számomra ez a trilógia összefonódik egy klasszikusnak számító, hasonló témájú regénnyel, mert pont előtte olvastam és még a hatása alatt álltam, mikor a kezembe került az első rész. Ez a regény pedig nem más, mint Golding kegyetlen remekműve, A Legyek Ura. Igazából bármi, amit a Hunger Games-ről írok, erre is igaz abban az értelemben, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem, hogyan érintett és mit mozgatott meg bennem - csak ezért nem születik róla külön bejegyzés, mert egyébként megérdemelne egyet!

Tehát gyilkos gyerekekkel a fejemben ismerkedtem meg Katniss Everdeen történetének elejével. Ezúttal a film talált el hozzám először; amolyan régen vágyott film volt, valahogy mégis mindig kimaradt. Nem úgy alig két hete, mikor is végre leültem, hogy megnézzem. Amennyire régóta meg akartam már nézni, olyan döbbentem eszméltem rá, hogy félek tőle. Alig kezdődött el, máris hangosan dobogó szívvel és zakatoló füllel figyeltem, mi történik, és a végletekig dühített a cselekmény. Mármint maga a Viadal. Tudtam, miről fog szólni, mindez azonban egész addig nem tudatosult bennem igazán, amíg el nem kezdődött a film. Onnantól kezdve viszont nem volt megállás. Képtelen voltam felfogni és megérteni - bár megérteni nem is akartam. S közben pedig pontosan tudtam, hogy bár mélységesen felháborít, mégsem áll távol a valóságtól, amit a képernyőn látok. Elég csak Ralphra és Jackre gondolnom, akik - bár határozottan nem barátként - örökké a fejemben lesznek, hogy emlékeztessenek.

Szóval sokkoló volt - már maga a film is, de a könyvek igazán! -, megrázó, elborzasztó és nyomasztó. Kiábrándító. De semmiképpen sem szórakoztató, ahogyan azt egy, a könyvek elején kiemelt értékelésben nevezi a Publishers Weekly vagy akár a New York Times. Gondolatébresztő, lebilincselő, felkavaró - aminek szintén nevezték - igen, határozottan, de hogy szórakoztató lenne... számomra nem. Legalábbis nem a szó hagyományos, pozitív értelmében. Mert persze szórakoztatott, ha úgy értjük, hogy lefoglalt és rabul ejtett, függővé tett és lekötötte minden figyelmemet és kitöltötte a gondolataimat. De nem élvezetből.Ez tipikusan azok közé a kellemetlen, mégis addiktív történetek közé tartozik, amihez nem lehet elég takarót magunkra teríteni - még az augusztusi kánikulában sem -, hogy ne fázzunk és ne legyünk folyton libabőrösek. Ahogy enni sem ehetünk eleget, hogy ne érezzük a kiválasztottak örökös éhségét.

Közben pedig lángolunk, szinte már Katniss-on is túlteszünk, hiszen a mi dühünk abból fakad, hogy hogy lehet ilyesmit papírra vetni. Hogy hogy merülhetnek fel ilyen szörnyű, kegyetlen gondolatok. Aztán persze rájövünk, hogy az író csak tudósít, mert naivak és kétszínűek vagyunk, ha azt hisszük, az ember nem lehet ilyen. Mert pontosan ilyen. De hiába próbáljuk ezt megérteni, attól a dühünk még nem párolog el, egyszerűen csak átalakul a rádöbbenés fájdalmává, hogy milyenek is vagyunk valójában. Mert Plutarch egyáltalán nem mond valótlant, még csak túlzót vagy újat sem ezzel a kijelentésével:

"Megbízhatatlan, ostoba teremtmények vagyunk, a rossz emlékeket gyorsan elfelejtjük, és istenáldotta tehetségünk van önmagunk elpusztításához."

Mindennek ellenére mindez nem is lehetne kiábrándítóbb.

Collins különleges tehetsége pedig szerintem az, hogy a Legyek Urát modern köntösbe öltöztetve még kegyetlenebbé teszi a valóság show-k világában élő emberek elé tartva azt a - talán nem is olyan - görbe tükröt. Hiszen szinte már minket is csak egy lépés választ el attól, hogy egymást halomra gyilkoló embereket nézzünk élő adásban. De előtte persze jó alaposan lepolírozzuk, kicicomázzuk őket, hogy gyönyörködhessünk bennük. Groteszk, mégis hihetetlenül valós és megdöbbentően igaz társadalomkritika - ez a legtömörebb véleményem. Gondolatébresztő. Tényleg ez a legtalálóbb szó (nálam a wired.com győzött az értékelések közül). Én legalábbis folyamatosan agyaltam és lázasan töprengtem olvasás közben - épp, ahogy most is, miközben próbálom összeszedni, mit is gondolok a könyvekről -, miközben egyik ámulatból a másikba esve tápászkodtam fel az újabb és újabb pofonoktól, hogy még mindig lehet mélyebbre süllyedni az embertelen kegyetlenségben. Annyi apró részlet, annyi elejtett utalás, mind-mind telis-tele mély igazsággal.

De hogy ömlengés helyett megpróbáljak objektív is lenni kicsit, teszek egy kis összehasonlítást a könyv és a film között. Először is, íme egy újabb történet, amiről csak a végén tudtam meg, hogy folytatásos. Viszont régóta először itt valóban indokoltnak tartom, sőt, örülök, hogy több részből állt. Az első filmet illetően viszont meg kell jegyeznem, hogy bár a könyv alapú filmekhez képest szerintem kifejezetten jól sikerült, - természetesen - kevésbé részletes, mint az eredeti. A könyvben sokkal érthetőbbek a motivációk, az indítékok és a következmények; a filmből mintha kihagytak volna néhány fontos magyarázatot, amelyek nélkül egy-egy jelenet furcsán üresnek, értelmetlennek hat. Persze figyelemreméltó, ahogy az eredetileg E/1.-ben íródott történetet kiegészítik a Játékmesterek és társaik élő show-beli magyarázatával, de néhol még ez sem elég. Emellett a Kapitólium (plusz pont a névért!) lakóinak színpompás megjelenítéséért is kijár egy dicséret. Ezzel együtt én a könyvekben értettem meg igazán a mélyben húzódó részleteket, a politikai hátteret, az elnyomást és Katniss valódi alakját.

Hát, azt hiszem, ez a bejegyzés mégsem lesz túl objektív; továbbra is csak a fejemben puffogó össze-vissza gondolatokat tudom szavakba önteni. Akkor itt egy kis lista a részletekről:

Imádtam a Fecsegőposzáta jelképet, mindent, amit jelölt, ahogy kibontakozott, ahogy lángra lobbant és ahogy szárnyalt. Imádtam a hangját is, na meg a dalokat. Tetszett, ahogy az Éhezők Viadala újra meg újra elkezdődött, bár úgy tűnt, az arénát sikerült végre maguk mögött hagyniuk a szereplőknek. Imádtam az összefogást, a titkos szervezkedést a szabadságért, a Perem és a Zug illegális ügyeit és a rátermettségüket az életre. Imádtam Haymitchet, és a stylistokat. Még Snow elnök rózsáit is, már ahogy magyarázatot nyertek. Viszont nem tetszett a militarista Tizenharmadik körzet; a könyörtelen, az embereket robotszámba vevő Coin és a szabályai. (Nem mintha a körzetek kapitóliumi elnyomása jobb lett volna, de az legalább nyílt volt. Bár Katniss és a társai legalább mind ugyanúgy éltek a Tizenkettedikben - még ha az a nélkülözést jelentette is. Nincs örökös kísértés és nem vágytak a kapitóliumi cifra külsőre és drága ruhákra. A való világ kegyetlensége, hogy nem taszít minket körzetekbe, hanem összezárja a végleteket, hadd lássák egymást és kapjanak hajba...) És a Twilight-ot idéző csiki-csukizás a srácokkal sem.

Végül pedig imádtam - bár egyben utáltam is - a lezárást, amely nem lehetett felhőtlenül boldog, hiszen a háború nem szül gondtalan, felszabadult győzteseket. Egyszerűen nem maradhatnak épek - lelkileg sem. Örültem, hogy Collins ezt is megtartotta valósághűnek. Az utolsó gondolatok pedig... na igen, ettől a résztől rázott ki igazán a hideg:

"De vannak ennél sokkal rosszabb játékok."

Szóval azt hiszem, összességében csak annyit mondhatok, köszönöm az élményt, ami bár ezúttal nem pozitívan élvezetes, viszont annál maradandóbb volt számomra. És tanulságos.

És kijózanító - nem csak az emberek igazi természetéről, hanem önmagammal kapcsolatban is. A választásról. Mostanában gyakran foglalkoztat egy kérdés, amit akár "Peeta-Gale dilemmának" is nevezhetnék, ha nagyon a filmhez akarnék igazodni, bár sokkal általánosabb dolog annál. Szóval gyűjtögetem az érveket egyik és másik oldalhoz is. Ez a történet most a folytonosan háborgó tenger kalandja helyett a nyugodt állóvizet pártolta. Feljegyeztem, még ha nem is okvetlenül tudok azonosulni a döntéssel - még.

Ja, és kell nekem egy Fecsegőposzátás nyaklánc!